Tanulmány sugárút 9.

A magyar felsőoktatás önállóságra neveli a diákot. Szívósságára és találékonyságára bízza, miként vegye fel a versenyt külföldi versenytársaival úgy, hogy egyetemi évei alatt sokszor éppen a korszerű eszközökkel és a szakterülete gyakorlatban fontos kérdéseivel nem találkozik. Nem gondolom, hogy ilyen körmönfont módon kellene a vállalkozói kompetenciákat fejlesztenünk, vagy a hallgatókat itthon tartanunk. Törekedhetnénk a nyugati országokéval versenyképes, magas színvonalú képzési központok kialakítására is a lepusztult egyetemi állapotok szinten tartása helyett. 

Érdemesebb lenne a felsőoktatás kérdéseire is egészében gondolni, nem leredukálva azt a ’mondj nemet vagy igent a tandíjra’ alfejezetekre, de ma ezt a területet megkerülni sem lehet. Évek óta nincs magyar egyetem a világ 400 legjobbja között a Times Higher Education felmérése szerint. Pedig a magyar állam nem költ arányaiban kevesebbet a felsőoktatásra, mint az EU többi országának kormányai. (A GDP 0,95 százalékát költöttük erre 2006-ban, ez az arány 0,8-1,2 százalék között van minden uniós tagállamban). Másban látszik az összefüggés: míg a tandíj a listavezető angolszász felsőoktatási rendszerekben a legmagasabb, addig azok az országok, ahol a felsőoktatás teljesen ingyenes (az EU 27 tagállamából csupán ötben: Lengyelországban, Görögországban, Máltán, Luxemburgban és Csehországban), nem képviseltetik intézményeiket a világ 200 legjobb egyeteme között. Elgondolkodtató, hogy ha másutt nem tudnak egyszerre magas színvonalú és ingyenes felsőoktatást biztosítani, akkor lehetünk-e mi úttörők. Esetleg mondjunk is le a minőségről, vagy a sikeres példákból tanulhatunk? A cél nem az, hogy újabb adókat szabjunk ki tandíj címén vagy annak hiánya miatt, hanem hogy így az oktatás színvonalát tudjuk emelni, az általános adókat viszont csökkenteni.

A pénz csak egy eszköz, mint a szike az orvos kezében. Puszta léte nem garancia a sikeres operációra, de megfelelő felhasználása megoldás lehet. Ezért szorgalmazza az SZDSZ az egész felsőoktatási reform megvalósítását. A felsőoktatás színvonala csak akkor emelkedhet, ha a tandíj mellé a minőségi oktatás garanciáját jelentő elemeket is átvesszük a fejlettebb rendszerekből. A bolognai-folyamathoz való csatlakozás és a kétszintű érettségi bevezetése mellett az egyik legfontosabb lépés az egyetemek gazdálkodási autonómiájának és teljesítmény-alapú finanszírozásának a megvalósítása lenne. Így három-évenként előre meghatározott teljesítmény-mutatókban elért eredményeik alapján jutnak állami támogatásokhoz az egyetemek, melyek ezentúl nem abban lennének érdekeltek, hogy minél több hallgatót zsúfoljanak be a termeikbe, hanem abban, hogy az oktatás minőségét javítsák. A tanárok bérének teljesítmény alapú differenciálása az oktatókat is színvonalasabb munkára motiválja. Emellett az intézmények is részt vállalhatnának a számonkérhetőség megteremetésében, például úgy, hogy a hallgatókat arra köteleznék, hogy a félévek végén adjanak visszajelzést az egyetemi szolgáltatások színvonalának alakulásáról, a vélemények összegzését megjelentetnék honlapjaikon, s a hallgatói önkormányzatok azokat képviselnék az egyetemek döntéshozó szerveiben.

Nem hinném, hogy az EU tagállamainak többsége súlyosan megsértené a bolognai folyamathoz tartozó nyilatkozatokat, melyek kimondják, hogy a felsőoktatás közjó, s mi ezért ne tanulhatnánk tőlük. Azt tartják felelősségteljesnek, hogy magas szintű szolgáltatásokat kínáljanak, és a rászorulók támogatásának köszönhetően a tandíj mégse tartsa távol a hátrányos helyzetűeket a felsőoktatástól. (Ilyen támogatásokat nálunk is igénybe vehetnek: rendszeres és rendkívüli szociális támogatást, bursa hungarica ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést és diákhitelt, melynek összege az őszi félévtől a tandíj összegével emelkedik.) Nem is mutatható ki összefüggés a felsőoktatásban részt vevők száma és a tandíj között. Nálunk mégis éppúgy fizet a felsőoktatásért a segédmunkás, mint a statisztikák szerint nála 16 évvel tovább élő és kétszer annyit kereső diplomás. Igaz, hogy a diplomások adóból is többet fizetnek, de 16 évvel több nyugdíjat is kapnak, és például a magasabb fizetésükből és képzettségükből adódóan több színház és operajegyet vásárolnak, melyekhez az állam egyenként 3-25 ezer forintot tesz hozzá. Amennyivel többet fizetnek be, annyival többet is vesznek ki a rendszerből. A felsőoktatás finanszírozása tandíj nélkül olyan, mintha az egészségügyben a betegek fizetnének az egészségesek aerobik óráiért, hogy azok tovább éljenek és többet keressenek.

De kik is azok a sokak, akiknek a segédmunkások helyett fizetniük kellene? A diákok az első évben nem fizetnek tandíjat, kockázatmentesen kipróbálhatják, tudnak-e kettesnél jobb jegyeket produkálni. Ma ugyanis a hallgatók 40 százaléka eleve költségtérítéses képzésben vesz részt, vagyis 60 százalékuk tanul államilag finanszírozott formában, de közülük a legjobb 15 százalék mentesül a tandíjfizetés alól. Ráadásul a tandíj 50 százaléka kötelezően ösztöndíjra fordítandó (másik 50 százaléka intézményi fejlesztésekre), így csupán annak a 30 százaléknak jelentene a mainál nagyobb terhet a felsőoktatás, akik a legrosszabb eredményekkel evickélnek át a vizsgákon. Az ő tanulmányaik teljes finanszírozásához ragaszkodna a kedves olvasó? Persze a tehernövekedés is relatív dolog. A Magyar Bálint vezette oktatási kormányzat 8.448 új kollégiumi férőhelyet építtetett és 16.655-t újíttatott fel. Ezek döntő többsége egy- vagy kétágyas fürdőszobás lakhely. A hallgatók ma a magasabb árak ellenére sem vágynak vissza a lelakott, penészszagú, közös zuhanyzós kollégiumokba.

A képzési hozzájárulás rendszerén persze van még mit alakítani, hogy figyelembe vegye például a bölcsész- és orvostan-hallgatók képzési költségének különbségét, és esetleg csak utólag, a minimálbér négy-hatszorosát keresőknek kelljen visszafizetniük taníttatásuk költségeit. Azt viszont el kell döntenie az országnak, hogy melyik irányba haladunk, és azon az úton most már meg kellene maradni a különböző ciklusokban kormányon, illetve ellenzékben lévő politikai erők aktuális érdekeitől függetlenül. A felsőoktatási reform egy olyan európai színvonalú, modern rendszer fejlődését teszi lehetővé, melynek célja a folyamatosan javuló és számonkérhető színvonal, és így a felsőoktatás felértékelődése. A versenyképes tudás megszerzéséhez versenyképes, modern intézmények, korszerű laboratóriumok, kiváló tanárok, eszközök, megfelelő motivációs háttér és magas szintű szolgáltatások szükségesek. Ha nincsenek a pillanatnyi érdekektől független, hosszú távú koncepcióink és nincsenek források, akkor lemaradunk az európai felsőoktatási térségtől, és gyermekeink ingyenes, de értéktelen diplomát kínáló intézményekben tanulhatnak. Az ingyenes felsőoktatás kockázatai és mellékhatásai tekintetében pedig az olvasó kérdezheti mondjuk a felsőoktatási reform ellenzőit.

Kedden volt a konferencia. Nagyon sok (csak) pozitív visszajelzést kaptam, aminek nagyon örültem, bár én azért levontam a következtetéseket, hogy legközelebb mire kell jobban figyelni - eléggé maximalista vagyok. Na de ez még az első volt, amit életemben szerveztem - és nem az utolsó, lesz még alkalmam máshogy csinálni.

Mindenesetre hihetetlenül megtisztelő és jó érzés volt házigazdaként olyan előadókat felkonferálni, mint Halász Gábor, Vekerdy Tamás és Popper Péter, akikkel közösen elkezdhettünk gondolkozni azon, hogy a felnőtté válásban hogyan segíthet az iskola, mivel a cél az, hogy saját maguk és embertársaik iránt is felelősséget vállaló fiatal állampolgárok jöjjenek ki az iskolákból.

Halász Gábor bemutatta a PISA-felmérések sajátosságait és a legújabb eredmények tanulságait, mely alapján leszögezhettük, hogy a magyar diákok írás- és olvasáskészsége ugyan a természettudományokat illetően csak közepesen rossz, de a szövegértés és a matematikai gondolkodás területén ezt a szintet sem üti meg. Mindennek tanulsága, hogy az általános iskolákban olyan tananyagra és olyan módszerekre van szükség, mely a gyerekek kritikus gondolkodását fejleszti, mert a lényeg nem abban van ha valaki képes felidézni egy szöveget, hanem abban, ha annak a tartalmát meg is érti.




Vekerdy Tamás arra világított rá, hogy a gyerekek fejlődését segítenünk kell, nem pedig mint tárgyakat alakítanunk. Ehhez az kell, hogy megértsük a gyerekek nyelvét és azon szóljunk hozzájuk, legyünk vele tisztában hogy az, hogy egy kisgyerek korán- vagy későn érő típus, semmit sem jelent a későbbi hivatásbeli sikerei szempontjából, így csak ártunk vele ha azt várjuk, hogy mindenki azonos módon apró tudósok módjára kísérletezze ki a leghatékonyabb eljárást, vagy automatikusan fogadja el az általunk kidolgozott már meglévő módszereket. Azzal segítünk a legtöbbet, ha az életkornak megfelelően foglalkozunk velük, és nem az, ha óvodától japán és angol órákat kényszerítünk rájuk.

Popper Péter a felnőtté válásról beszélt a legtöbbet, arról, hogy ahhoz hogy igazán felnőttnek mondhassuk magunkat, nem elég csupán betölteni a 18-at, hanem lelkileg is felelősséget kell vállalnunk saját tetteinkért, és azért amiket szeretünk, amiket szeretnénk. Ha a fejlődésben azt támogatjuk, ami éppen akkor a gyerektől elvárható, akkor kevesebb az esély arra, hogy olyan későn érő legyen, aki sosem éri el a szellemi felnőttkort, illetve azt is, hogy koravén legyen, aki soha sem tud felszabadultan csak a tett öröméért végezni bármit is. Márpedig kiegyensúlyozottak csak a lelkileg is felnőttek lehetnek.

Amiben aktívan szereplőként és nem csak házigazdaként vettem részt én is, az a kerekasztal-beszélgetés volt, amit ugye azért szerveztem, hogy kezdődjön el közöttünk, fiatalok között egy konstruktív beszélgetés arról, hogy milyen célokat támogatunk elsősorban annak érdekében, hogy a rendszer ne stagnáljon, hanem végre induljon el egy lendületes fejlődés. Ehhez mindenképpen az kell, hogy elsősorban azt tudjuk, hogy mi az amit mi képviselünk. Egy "klasszikust" idézve: A közhiedelemmel ellentétben stabil ideológiai alapú tárgyalópartnerek között könnyebb a megegyezés, hiszen tudják mi az a biztos alap, amiből nem engedhetnek és miben köthető kompromisszum. A koherens világnézettel nem rendelkezők ezt legtöbbször úgy pótolják, hogy az ellenféllel szemben határozzák meg magukat, ami következtében a megegyezés szinte lehetetlenné válik. Ez ugyanis ebben a helyzetben árulásnak tűnhet önmaguk és híveik számára. - A szerző Huber Szebasztián (a kerekasztal-beszélgetésen résztvevő fiatal ellenzéki, aki az IDF-től jött), szívemből beszél. Ha arra koncentrál mindenki, hogy mi az amit képvisel és szeretne megvalósítani, és nem arra, hogy ki az akit szeretne ellehetetleníteni, akkor lehet összefogás, lehet kompromisszum, és akkor ha ez a politikai kultúra alapja, az ország is előrejuthat.

Természetesen ez nem csak rajtunk múlik, és hosszú az út odáig. A Fidelitas vezetősége például az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégsem engedik el oktatást képviselő tagjukat konstruktívnak lenni velünk. Bár empatikusnak tartom magam, és mások is annak tartanak, de egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ha józan ésszel gondolják végig, mi lehet a kifogás egy ilyen, öten (!) közösen megfogalmazott nyilatkozat aláírása ellen. Ha józanul gondolják végig....

Látom, hogy komolyabb stratégia kell ahhoz, hogy mindez ne csak egy vízió legyen, hanem gyakorlat, de első lépésnek azt gondolom, ez is több volt, mint pozitív. Ráadásul azon kívül, hogy egyébként is erős vagyok, van ami erőt ad: a sikerélmények, és a velem együtt tartók biztatása.

 

 

Akkor, hogyha nem járnánk nyitott szemmel, és nem olvasnánk szakirodalmat, megjegyezhetnénk, hogy ejha, milyen nagyon okosak ezek a magyar kisgyerekek: az iskolában ötödikes korukra már lazán dobálóznak latin kifejezésekkel és nehezen kiejthető szakszavakkal, sokszor orvosokat, jogászokat is megszégyenítő módon. - Már ha figyelemmel kísérjük az „Okosabb vagy mint egy ötödikes?” című Amerikából adaptált kvízműsorunkat. Az azonban minden valamire való ember fejében felmerül, hogy biztos-e, hogy teljesen rendben van, ha a gyermekek tankönyvei olyan adatokkal vannak tele, amelyekből hónapokon keresztül lehet mazsolázni kérdéseket a műsor számára anélkül, hogy túlzottan aggódni kellene, hogy egy akármilyen nagy karriert befutott felnőtt könnyedén megválaszolná azokat. A kép egy kissé groteszk, és nem biztos, hogy a következtetés egyértelmű: az ötödikes okosabb, mint az orvosa.

A stabil személyiség nem meglepő módon a stabil tudásban gyökerezik, ennek záloga pedig az életkornak megfelelő ütemű fejlődés. Ezért nem értek egyet a hírszerző cikkének mondanivalójával, hogy az óriási probléma lenne, hogy a gyerekeknek 11 évesen nem kell még tudni hibátlanul felírni a nátrium-acetát oldódásának reakícióegyenletét. (100-ból 99 kisgyerek ugyanis soha sem szokott feloldani nátrium-acetátot különböző oldószerekben.) Ezzel viszont még véletlenül sem azt akarnám mondani, hogy nem kell, hogy minden érettségizett ember rendelkezzen egy biztos tudással, mely nem a szakmájához kapcsolódik szervesen, hanem az alapműveltség része – pont hogy ellenkezőleg! Csakhogy gyermekeink gondolkodásmódja 14-15 éves korukig lényegében változik meg, a legtöbb pszichológus szerint egészen pontosan úgy, hogy a fejlődés során minőségileg jól elkülöníthető szakaszok váltják egymást. Ebben a fejlődési folyamatban nem lehet lépcsőket átugrani. Csupán a 10. életév körül alakul ki a biztos tudás arról, hogy nem egyedül az ő nézőpontja érvényes, hogy egy helyzet több szempontból vizsgálható. (A kérdés jogos: néha egy-egy közszereplőről, vagy politikusról nehezen mondható meg, hogy sikeresen vette-e anno ezt az akadályt.) A gyermek ezt követően válik képessé arra, hogy több szempontot összeegyeztessen, a helyzet különféle összetevőit szétválassza, és kialakulását megérthesse. Majd először 14 évesen tud absztrakt fogalmakban gondolkodni, és értelemszerűen csak mindezek után fog tudni biztonsággal műveleteket is végrehajtani az elvont fogalmakon úgy, mint ahogyan azt egy felnőtt is tenné (legalábbis ideális esetben). Ezek a műveletek éppen azok a bizonyos PISA-tesztek kapcsán oly sokat emlegetett kompetenciák. Nem véletlen tehát, hogy a nemzetközi felmérésekben az általános iskolás korosztály körében éppen ezeknek a kompetencia-szinteknek az összehasonlítására fektetnek ilyen nagy hangsúlyt, és az sem véletlen, hogy míg a skandináv országokban, például Finnországban 2006-ban a szövegértésből a gyerekek 49.5%-a eléri vagy meghaladja a 7-ből az 5. szintet, addig a magyar gyerekek mindössze 28.9%-a teljesíti ugyanezt. Annak is megvan az oka, hogy míg Finnországban 3-as szint alatti eredményt a gyerekeknek csak 6,8%-a produkál, addig ezt a lécet a magyar gyerekeknek 23%-a súrolja alulról!

Az alapvető különbség a két oktatási rendszer között az, hogy a skandináv országokban a 9 évfolyamos általános iskolákban először az alapképességek- és egy a későbbi tudáshoz szükséges biztos alap megteremtésére és megerősítésére törekednek. Nem választják szét rögtön a tananyagot a tanárképzést elvégzők speciális (jó esetben) érdeklődési területei szerint, vállalják annak a nehézségeit, hogy megmutassák, mi köze egymáshoz az élővilágnak és az élőhelynek, vagy ne adj isten az élővilágot alkotó elemeknek (nálunk: a biológiának a földrajzhoz és a kémiához), vagy esetleg mi köze van a képzőművészeti alkotások -, és az irodalmi művek témáihoz a történelem alakulásának. Vagyis jelen van a skandináv közoktatásban a nálunk még csak az alternatív iskolákból ismerős epochális-rendszer, melyben egy-egy héten egy adott témát vagy korszakot járnak körbe különböző tantárgyak szempontjából.  Projekteket készítenek csoportosan és egyénileg is. Tankönyveik nem adatokkal és szakkifejezésekkel vannak zsúfolásig tele, hanem értelmezési és logikai feladatokkal, valamint a feladatok megoldásához szükséges módszerekkel. Az iskola a kultúra iránti nyitottságra nevel, és megteremti a fejlődni akarás igényét. A tananyagot sokszor eljátsszák, lerajzolják, vagy más módszerekkel teszik kézzel foghatóvá. Így nem csak azt ismerik meg, hogy az adott szövegrész mit jelent, hanem önismeretre is szert tesznek, elkezdenek gondolkozni a világról és felismerik, hogy ugyanazt a dolgot ahányan vannak, annyi féle módon tudják értelmezni és ábrázolni, tehát később sokkal inkább elfogadják majd az egymás között lévő különbségeket és toleránsabbak, elfogadóbbak lesznek más kultúrát képviselő embertársaikkal is. Dr. Vekerdy Tamás szavaival: időt hagynak a gyerekeknek a fejlődésre, nem siettetik őket, vannak fontosabb szempontjaik, mint például, hogy karácsonyra már tudjanak anyucinak-apucinak olvasni, ahogyan nálunk. Igaz, ők ezt két teljes évig tanulják, viszont még 15 éves korukban is értik a szöveget.

Van egy másik fontos tanulsága is ennek a kvízműsornak azon kívül, hogy a gyerekek lexikális ismeretekkel való elárasztásának ihatjuk a levét: mi nem lepődünk meg azon sem, pedig nem teljesen természetes, hogy a felnőttek sokszor még annak töredékére sem emlékeznek, amit az érettségire megtanultak. Miért is lehet ez? Valószínűleg azért, mert az iskola nem segít elsajátítani semmiféle tanulásmódszertant, éppen hogy tanulni nem tanít meg! Egy jobb képességű gyerek jelessel is simán eljuthat az érettségiig úgy, hogy tanulás címén a dolgozatok előtt egyszer előveszi és elolvassa a tankönyvét, és annak tartalmát megjegyzi. Egészen másnapig. Mert hogy egyértelmű: nem ez a tanulás, ez semmi más, mint a rövid-távú memória tornája. A tanulás az, amikor az anyagot a gyerek mélyen feldolgozza, értelmezi, átstrukturálja, a lényeget kiemeli és a plusz információkat pedig körérendezi. Egyfajta mentális térképet hoz létre a fejében, melyet elég később csak egyszer-kétszer felidézni, és az anyag hosszú távon rögzülni fog. De számos tanulási stratégia létezik… – annál szomorúbb, hogy az iskolában nem ismerjük meg egyiket sem. Őszintén, hányunkat tanítottak az iskolában tanulni? Pedig ha valami, akkor az általános műveltség az, amivel nem csak másnap kellene bírnunk…

Hogy mire tanít minket az oktatási rendszerünk? Sajnos e fent említett kvízműsorból leginkább azt tudhatjuk meg, hogy a miénk most épp mire nem. De vajon mi kell még ahhoz, hogy észrevegyük, hogy a működő rendszerek példáiból ténylegesen tanulhatunk, és hogy legalább a már bevált módszereket mi is átvehetjük? Mert bármilyen fájdalmas is kizökkenni a rutinból és elsajátítani valami újat, a bevett gyakorlaton változtatnunk kell, mert a jövő letéteményesei megérdemlik, hogy stabil személyiségük lehessen, az iskolákban az életben való beválás szempontjából is hasznos tudást szerezzenek, és szerezzenek tudást, ne csak halványan pislákoljon felnőtt korukban szemeikben az értelem, mert nem csak nekik, nekünk is - az országnak, a gazdaságnak -, erre most már égető szükségünk van.

A színfalak mögött néha nem könnyű. Honnan is kezdjem.... Azt már írtam, hogy az Új Generációs oktatási munkacsoporttal elkezdtük elemezni különböző országok oktatási rendszereit. Végig a fejemben volt, hogy ha már ezt csináljuk, akkor jó lenne eköré egy konferenciát is szervezni - elmondtam az ötletet feljebbvalóknak, és tetszett mindenkinek. Így hát, gondoltam nagy probléma nem lehet belőle, ha elkezdek utánajárni hogy mi mennyibe kerül, milyen helyszínt lehetne rá szervezni, milyen időpontban szabad az épület, ha ez megvan, kérni az engedélyt arra, hogy kivegyük a termet az adott napra, előtte egyeztetni előadókkal, hogy eljönnének-e, kialakítani az egész konferencia programját és a szervezés stratégiáját: mi után mi jön, milyen céllal, milyen határidővel...  Jelenleg az ÚG vezetése - talán mert év vége van - el van foglalva más programok szervezésével, más teendőkkel (vagy ki mivel...), a munkacsoporttagok az ország-elemzéseket csinálják még, így hát a szervezéssel eléggé magamra maradtam. Nem mondom, hogy nagyon egyszerű ez, rengeteget dolgozom. Ez azzal jár, hogy legtöbbször hajnali 3-4ig kell fönn lennem, hogy a feladatokat ellássam, rohangálok, és cipelem magammal a felelősséget... Aztán persze mikor megvalósul, amit megálmodtam, és egy-egy részfeladat végül úgy sikerül, hogy az tetszik mindenkinek, akkor megrángatja a felelősség is a kezem, hogy álljak meg vele, és nézzük meg, milyen klassz lett!

A pártigazgató már egy héttel előbb jelezte, hogy szeretne velem, és a szervező lánnyal beszélni, hogy lássa, hogy halad a konferencia (Szegény, azt hitte, azért mert a lány az ÚG egyetlen fizetett alkalmazottja, és a titulusa a ’szervező’, ez automatikusan vonja azt maga után, hogy segít is nekem a szervezésben. De hát nem. Így is este 10kor jár haza, úgy leterhelik a többiek. Hát én meg nem – de igazából akkor vessek magamra.) Eljön az idő, bemegyünk az irodába. Igazgató úr kérdezi, hogy hogy halad a konferenciaszervezés, mit kell neki elintéznie. Én meg megmutatom az akciótervet a kipipált részfeladatokkal, hogy köszönöm szépen, gyakorlatilag mindent elintéztem menet közben, a helyszíntől a programon át a hirdetésekig már minden lefixálva, majd azon kell gondolkoznunk a maradék két hétben, hogy hogyan díszítsük föl a helyszínt. A vezetőségnek meg csak rá kell bólintani, és akkor küldöm is a visszaigazolásokat a megrendelésről. Jól esett, hogy nagyon mosolygott, látszott, nem szokott hozzá egy fiatal lánytól ehhez. Hát nem is fordult meg a fejében, hogy EGY fiatal lány csinálta ezt. Végig nézett mindkettőnkre, hogy mi (gondolom úgy értette, az egész csapat -?-) mennyire ügyesEK vagyUNK, milyen jól megszervezTÜK és milyen fontos ez a pártnak. Persze senki nem szól semmit. Hogy más miért nem, azt nem tudom, de nem is akarom tudni. (Utólag persze kapom a kolleginától a magyarázatot: tudják azt, hogy ami az ő felelőssége, az mindig rendben van, és ő maradéktalanul ellátja!) Én sem szólok semmit: hogy az oka biztosan megvan, de nekem speciel nem segített. Nem tudtam volna úgy megmondani, hogy az egészet én csináltam, hogy az ne tűnjön iszonyú nagyképűnek, és a másik megalázásának. Ezen ne múljon. Nem vagyok nagyképű. Így hát hallgattam. Ez van. Nem azon múlik, hogy ki mit hisz. De azért nem mondom, hogy felhőtlen jó érzés volt. Főleg az nem, mikor a kisasszony a megbeszélésen még elő is áll azzal csípőből, hogy persze, jövőre meg megszervezZÜK majd más témában, mondjuk: kultúra? Hehh, mintha ehhez az egészhez csak adtam volna egy témát, hogy hm... legyen mondjuk idén az oktatás... Vicces (olyan angolos, fanyar humor). Tudnám még sorolni mi fájt, egyik jobban, mint a másik, de inkább nem teszem. Mindegyik valaki olyantól ered, akinek kellett volna segítenie pozíciójából és feladatköréből kifolyólag, de nem tette. Ezek után viszont még ők lettek mérgesek énrám... Na de persze ez sokszor éppen így szokott lenni.

Ehhez hasonlóak után azért nem mondhatom el magamról, hogy mindig tele vagyok önbizalommal, és fura, de teljesen hülyén éreztem magam másnap, mikor a suliba vittem be a szórólapokat és a HÖK által lepecsételt plakátokat. Hogy jajj, csak meg ne kérdezzék az ismerőseim, hogy mi az az Új Generáció (mert hogy csak a kivételesek tudják azt, ők is csak azért, mert nekik elmondtam :) ), mert még egy bélyeget nem akarok cipelni magamon amiért politikával foglalkozom, mint a gimiben, ahol meg voltam bélyegezve, hogy én hülye vagyok, mert gondolkodni mertem a tanórákon.

Illedelmesen be kell hogy valljam, ilyenek után van úgy, hogy felteszem magamnak a kérdést: Biztos hogy jó helyen járok? Biztos hogy kell ez nekem? De utána persze mindig azt mondom, hogy nekem fontos, hogy tudjam, hogy megpróbáltam, ezért igen, itt van a helyem. Tudtam előre, hogy nehéz lesz, most nem kell ezen meglepődni. Azért jöttem, hogy segítsek, ez a kislánykori álmom, és tartozom annyival magamnak, hogy ne adjam fel - ennél többet ér.

Viszont az ilyenkor esik igazán jól, mikor olyanok, akik szeretnek, bátorítanak. Barátnőim, szüleim mondogatták, hogy milyen nagy dolog az, amit csinálok, higgyem el. És minden elismerésük, nagyon büszkék. De hát ez egy, hiszen ők szeretnek, ezt tudom amúgy is, hálás is vagyok érte. Így igazából ha sokat segített is, ez még nem lendített át a holtponton...

De az már igen, mikor találkoztam még aznap (tegnap) a FIB egyik, talán nem tévedek ha azt mondom, legtapasztaltabb oktatáspolitikusával, hogy meghívjam személyesen is a kerekasztal-beszélgetésre (mert jó, ha előbb megbeszélünk felmerülő kérdéseket, bemutatkozunk, elmondjuk ki kicsoda). Meghatott, hogy milyen önzetlen volt, segített, hogy hogyan lehetne a program a lehető legjobb, és hogy pont ő mondta ugyanazt, amit barátnőim, közeli hozzátartozóim mondtak eddig: hogy milyen jó az, amit teszek, és le a kalappal, hogy ezt így végig tudtam csinálni... Pedig neki aztán nem fűződik ehhez érdeke, nem mondhatta elfogultságból mert ismer. Bevallom hát, hogy nagyon jól esett, visszaadta az edzés közben kissé elfáradt, picit izomlázas hitem. Érdekes, hogy éppen ő, de hát azért nem olyan érthetelen: nem az a lényeg, hogy minden dologban egyet értettünk-e (egyébként a legtöbben mellesleg igen), hanem egymás kölcsönös tisztelete, és annak tiszteletben tartása, hogy képviselhetünk különböző értékeket, és ezek néha teljesen természetes módon egybe is vághatnak, néha pedig szintén teljesen természetes módon különbözhetnek. Az ilyen konstruktív és oldott hangulatú beszélgetések adják vissza a lelkesedésem. Mert azt érzem, ha van még olyan politikus más csapatokban is, akivel egy úton vagyok, akkor ennek az egésznek, amit csinálok, amit szeretnék, van értelme. Akkor mindegy milyen nehéz. Márpedig van: eddig a négy párt ifjúsági tagozatának képviselőivel kivétel nélkül meg tudtam beszélni, hogy működjünk együtt, jöjjenek el a kerekasztal-beszélgetésre. Lehet, hogy mégis nekem van igazam, hogy kitartok az idealizmusom mellett? - Tegnap estére mindenesetre helyreállt a lelki békém. Az ilyen tapasztalatok gazdagítanak. Remélem, nem csak engem!

Azt gondolom, nem az a lényeg, hogy sose fáradjunk el, hullámvölgyei mindenkinek vannak. Az igazán fontos szerintem az, hogy legyen kitartásunk a visszaúthoz a hullámvölgyből, és hogy fel tudjunk állni. Akkor edződünk meg ahhoz, hogy az igazi magasságot majd meg tudjuk mászni! Ha bízunk ebben, bizony találunk olyan útitársakat, akikkel kifejezetten jó haladni ezen az úton :). Köszönöm ezt!

Tegnap megtört a jég, és teljesült régi vágyam: a Fidelitas oktatási kabinetjének vezetőjével már-már baráti módon elbeszélgettünk egy-egy fagyi mellett közös céljainkról. Bármilyen különleges is volt az a fagylalt, nem az volt a legkülönlegesebb, hanem hogy ezt megtehetjük. Az én régi vágyam egy újfajta politikai kultúra megteremtése: a közös célokban való megegyezés, az emberi hangnem és az együttműködés reménye. Végre!

Ugyan még csak most találkoztunk először, de ha rajtam múlik, biztosan nem utoljára - azt gondolom, háborúban csak vesztesek vannak, márpedig nem ezért vagyunk az úton. Az ország nyerni szeretne már végre: fejlődni és előrejutni. Nem ő tehát az egyetlen, és nem a Fidelitas az egyetlen, akikkel folyamatos jó kapcsolatot szeretnék fenntartani: Tavasszal egy szintén kellemes beszélgetés eredményeképpen ígéretet kaptam az együttműködésre oktatási kérdéseket tekintve legalábbis az IDF-ből is, és további remények fűznek a FIB-hez is. Az X-szel eddig nem sikerül kapcsolatba lépnem, de talán nem rajtuk fog múlni az ötpárti közös megegyezés (és ami késik, nem múlik).

Rajtam sem. Örültem neki, hogy egyet tudunk érteni. Az újfajta politizálásunk lényege, hogy meghatározunk közösen elfogadott hosszú-távú célokat, melyekhez akárki van kormányon, tartjuk magunkat. Azt, hogy ezt a célt milyen eszközökkel tudjuk leghatékonyabban elérni, természetesen szakmai vitákon és kompromisszumokon keresztül meg lehet beszélni. Aztán pedig így vagy úgy, közös nevezőre jutni. Természetesen ehhez nem csak egymás felé, hanem a civil szféra és a szakértők felé is szükséges legalább ennyire nyitottnak lenni. Az, hogy különböző platformokról közelítjük a kérdést nem azért jó, mert egyből tudhatjuk, hogy amit más platform képviselője mond, az csak hülyeség lehet, hanem azért, mert több nézőpontból megközelítve ugyanazt a kérdést más sarkalatos pontokra és hibákra, vagy hiányzó láncszemekre hívhatjuk fel a figyelmet, így a felmerülő hibákra előre felkészülhetünk és kivédhetjük azokat. Ez pedig akkor működik, ha érvelésem döntő részeként nem azt hozom fel, hogy amit nem én mondok, az biztosan sátántól való esztelenség, hanem ha nem értek egyet, meg is tudjam indokolni, hogy a kérdés milyen sarkalatos pontja hova vezethet és ennek kiküszöbölésére milyen alternatívát tudok javasolni. Így a tervezetek folyamatosan tökéletesedhetnek, és nagy valószínűség szerint a legtöbb kérdésben egy olyan megoldás születhet, ami mindenki véleménye szerint a lehetőségekhez képest legközelebb visz a már lefektetett hosszú-távú célok eléréséhez.

Mi tegnap (ízelítőként csak) a következő célokban jutottunk közös álláspontra, melyekről azt gondoljuk, a közoktatás elsődleges feladata kell, hogy legyenek:
1. Az oktatás a lexikai tudás túlhangsúlyozása helyett testileg és lelkileg egészséges emberré nevelje a jövő generációit, domináljon a személyiség- és kompetenciafejlesztés, hogy felnőtt korukra az életben való helytállás szempontjából használható tudást szerezzenek, tudjanak felelősséget vállalni saját életükért (ne egy tedd-ide-tedd-oda-bábu váljon belőlük). Biztosítsuk annak lehetőségét, hogy felnőttként ne csak vezetve legyenek, hanem vezetni is megfelelően tudjanak.
2. Fontos számunkra továbbra is, hogy az iskola segítsen egy pozitív nemzeti identitástudat felépítésében. Az identitás alapvető a stabil személyiség kialakulása szempontjából - akinek a gyökerei hiányoznak, azt az időjárás kénye-kedve szerint ide-oda sodorhatja, ráadásul gyümölcsei sem lesznek túlontúl étvágygerjesztőek.
(E két célt már most is megfogalmazza a NAT, nagy eséllyel lehet tehát ebbe az irányba haladni)
3. A harmadik cél pedig a pedagógusi hivatás presztízsének emelése - hiszen rajtuk múlik a jövő generációinak sorsa. Ha azok, akiknek tehetsége van a gyermekneveléshez más pályát választanak maguknak, és az megy tanárnak, akit az elsőnek megjelölt egyetemi szakokra nem vesznek fel, azzal mindenki rosszul jár: a tanár, mert nem azt csinálja amit igazából szeretne; a diák, mert olyantól tanul, aki benne látja sorsának elromlását, és az országnak, mert egy ilyen rendszer nem tud a legtöbb szempontból egészséges egyéneket felnevelni.

Most, hogy vannak alapvető közös célok, jöhet az eszközök keresése. Mosolygok belül, mert nem én mondtam: "Egyetértek. Először még nem fognak jelentőséget tulajdonítani neki, ha közösen öten kiállunk egy ügy mellett, de a második - harmadik alkalom után már meglátod, felkapják a fejüket, hogy mi van??" - szívemből szólt.

Lelki szemeimmel látom a fejcsóválásokat: túlzottan idealista vagyok. Legyen - mert úgy érzem, van elég erőm, hogy küzdjek is az ideáimért. Fiatal vagyok, nekem ez a dolgom: még megengedhetem magamnak az idealizmusom.

Az iskolai szelekció megfékezéséhez nem nonszensz módon a személyes szabadság korlátozására, hanem éppen hogy az ellenkezőjére, annak a megfékezésére van szükség, hogy ma a társadalom nagyobb része nem választhatja meg szabadon iskoláját, mert az iskola akarja szabadon megválasztani őt.

Azt gondolom, hogy ha egy társadalmi probléma forrása az, hogy sokan nem tudnak élni a jogaikkal, akkor nem kell sokáig gondolkozni, hogy beleérezzünk a helyzet abszurditásába, amikor valaki előáll a megoldási javaslattal, íme: nincs gond, ha vannak, akik nem tudnak élni vele, akkor majd nem fog élni vele senki! Nem sokkal kézenfekvőbb ehelyett, hogy azokat kell megsegíteni, akik valamilyen oknál fogva nem tudják gyakorolni a jogaikat, nem pedig a többiektől venni ezt el? Nem újkeletű a megoldás, viszont elég egyértelmű. Az esélyegyenlőség biztosítása az egyetlen eszköz a probléma megoldására, vagy csökkentésére, és ez az, ami a liberális értékekkel is összeegyeztethető.

Kertesi Gábor, oktatási szakértő is ezt a két megoldási javaslatot látja: hogy információval kellene ellátni a szülőket és a gyerekeket, hogy egyáltalán tudjanak példánmak okáért arról, hogy a jelenleg hatályban lévő törvények szerint minden iskola a saját körzetéből jelentkezőket köteles elsősorban felvenni, másodsorban pedig a hátrányos helyzetűeket, tehát a más körzetekből jelentkező nem hátrányos helyzetű gyerekeket csak akkor, ha még mindig marad az intézménynek szabad helye.
Ezen kívül segíteni kellene a közlekedést a térségben lévő iskolákba, hogy ne csak az  választhassa meg valójában, hogy melyik iskolába jár, aki ki tudja fizetni, vagy meg tudja oldani az utazásának feltételeit.

Mindemelett pszichológiai tanulmányaim miatt tudom, hogy ahhoz, hogy érdemben megoldódjon a szegregáció problémája, a pedagógiai módszereken is változtatni kell: hogy a különböző csoportok tagjai olyan helyzetekbe kerüljenek, hogy egymással együttműködve dolgozhassanak egy közös cél elérésén, és megtanulják, hogy a különbözőség érték. És értékei mindenkinek, és minden embercsoportnak vannak. Ehhez viszont a pedagógus-képzés rendszerét is bizonyos mértékben át kellene alakítani, intenzív továbbképzéseket kellene szervezni a már tanítóknak, illetve szakmailag felkészült segítő foglalkozásúakat még nagyobb arányban kellene alkalmazni az iskolákban, azért, hogy konkrét kézzel fogható tanulási-tanítási módszereket kapjanak a tanárok, technikákat arra, hogy e fenti célok megvalósíthatóak legyenek.

Talán akkor mi is eljutnánk oda, ahol a finn rendszer tart: "A középiskolákba jelentkezésnél a korábbi tanulmányi teljesítményt figyelembe véve döntenek a tanulók sorsáról, felvételi vizsga nélkül, ami azt feltételezi, hogy a kötelező oktatás intézményei nemcsak (közel) azonos színvonalon oktatnak, de a tanulókat is közel azonos mérce alapján értékelik. A felvételi vizsga nemcsak az országos rendszer szintjén nem jellemző, de egy-egy iskolában is csak elvétve fordul elő. Nincsenek kirívó különbségek az iskolák között, mindegyik színvonala jó. Ezért már elviekben sem lenne értelme a körzetesítésnek".  /Györgyi Zoltán • Középfokú iskolák a skandináv országokban/

De talán kezdeti, ellenben nem kicsi lépésként az is megtenné, ha legalább országunk vezetői hősiesen példát mutatnának, és saját magukon kezdenék alkalmazni a módszert, tudni illik, hogy képesek legyenek látni az övéken kívülálló csoportok értékeit, és tudjanak is együttműködni, együtt dolgozni az ország jövője érdekében. A finnek ez előtt 3 évtizeddel hasonló problémákkal küszködtek, mint amilyenekkel mi mostanában Magyarországon. És egy alapvető különbség van közöttünk: ők felismerték mekkora a jelentősége a konstruktív együttműködésnek. Félretették a személyes érdekeiket, és le tudtak ülni egy asztalhoz, és meg tudtak egyezni egy közös hosszú távú stratégiában, abban, hogy mi a cél a társadalmuk számára: pénz, munka, karrier vagy pedig az egyén boldogsága? Mai magyar fülnek szinte hihetetlen, de ők az egyén boldogságára szavaztak, és ebből következik, hogy az iskola elsődleges feladataként azt határozták meg, hogy arra tanítsa meg a gyerekeket, hogy hogyan tudják önismeretüket saját boldogságuk megteremtésére fordítani, és hogy hogyan tudnak együtt élni társaikkal. És láss csodát, működik. A finn gazdaság azóta példaértékűen fejlődik, az oktatási eredményeikről pedig nem is beszélve.

 

Pörgés -nyár vége felé én már erre vártam, hát most megkaptam! Igazából ami nagyon elgondolkoztató, az az, hogy amilyen feladatokat ősztől bevállaltam, azoknak még csak egy része indult be, és én már most is érzem, hogy bizony viszek súlyt... Nem roskadok bele - igaz, ez még csak véletlenül sem lenne cél - de azért néha bizony megesik, hogy egymás utáni két éjszakán összesen 3 órát alszom. Szerintem sokan hülyének néznének, ha azt mondanám teljesen őszintén, hogy én ezt élvezem. Egyrészt, én nem szeretem a merev korlátokat, sőt, akkor érzem jól magam, ha nagy személyes teret és rugalmas időbeosztást tudhatok magaménak, ami azt jelenti, hogy ugyan van, hogy nem alszom, de olyan is, hogy lefekszem pár órára délután. Azt gondolom, hogy az az energia, amit arra fordítunk, hogy jól érezzük magunkat, valójában egy befektetés. És hiszek benne hogy megtérül!

Talán egy kicsit érthetőbb lesz, hogy miért is dobódom fel annyira a hajnalig tartó munkától is, ha a folyamatot próbálom megmutatni:

22 éves vagyok, egyetemista, ráadásul lány, és csak azért, mert a fejembe vettem, hogy megvalósítom azt, amiről a buszon ülve, fókusz nélküli tekintettel és komoly ábrázattal az ablakon kifelé meredve szokás terveket szövögetni, ott vagyok éjjel 11 órakor a számítógépem előtt, hogy megfogalmazzam azt a sajtóközleményt, melynek lényegét aznap személyesen Magyar Bálint, az SZDSZ Oktatási Kabinetjének vezetője vázolta föl nekem - nekem, az SZDSZ Oktatási Kabinetje titkárának. Majd az elkészített dokumentumot elküldöm a kommunikációért felelős egyik vezetőnknek, aki, mint reggel látom, egyetlen apró szó módosítása nélkül felteszi azt az SZDSZ honlapjára - melyben ott van a nevem azok mellett az oktatási szakértők mellett, akikre (mások mellett) a leginkább felnézek.
Vagy egy másik este, amikor találok egy e-mailt a friss, ropogós szdsz-es e-mail címemen a Miniszterelnöki Hivatalból, hogy megbíznak vele, hogy egy bizonyos kormányprogram oktatást érintő részeit elemezze és véleményezze az Oktatási Kabinet 2 napos határidővel. Szervezzem meg, hogy legyen ilyen vélemény. Bizonyára sokaknak elképesztően unalmas lenne ezt az anyagot olvasni és elemezni, de nekem nemhogy távolról sem az, hanem hihetetlen módon élvezem. Nem azért, mert annyira olvasmányos és színes, hanem azért, mert egy óriási lehetőség olyan kérdéseket boncolgatni, melyek hosszú évekre befolyásolhatják az ország haladási irányát.

És miközben ilyen kérdésekkel foglalkozom, látom magam előtt, amint azok a velem egykorú fiatalok, akikkel előző nap együtt nevettünk az egyetem folyosóin, vagy ültünk be egy szórakozóhelyre egyik este, akik mély barátaim, vagy csupán haverjaim, hogyan alszanak éppen mélyen álmukban, és mosolygok rajta, ha arra gondolok, hogy annak ellenére, hogy UFÓnak is nézhetnének, keresik a társaságom. Úgy érzem, mintha egy fődíjat nyertem volna meg és büszke vagyok rá, hogy a sokszor ennyire különböző szerepeimet is ha nem is egyszerre, hanem felváltva, de harmonikusan meg tudom élni.
Büszke vagyok, még ha fogalmam sincs is arról, hogy a mindenki más által írottakat is éppen annyira egy az egyben teszik-e föl a honlapra, mint amit én fogalmaztam meg, mert ahol tartok, és amiben számítanak rám, azt én értem el, azért mert akartam és azért, mert érdemesnek tartottak rá. Most pedig igyekszem bebizonyítani, hogy képes vagyok a lehető legjobban elvégezni a rám szabott feladatot. Akkor is, ha az elején még nehéz, mert nincsenek meg minden esetben azok a keretek, amikről tudhatnám, hogy ezek között jó ha mozgok, ilyen sorrendben, és a részfeladatok ilyen és ilyen prioritásával jó ha közelítem meg a kitűzött nagyobb célt. Vagyis még nincsenek a kezemben az eszközök, ezeket is a folyamatban kell kialakítanom magamnak, de igazából ezzel nincs is semmi gond - csak érzem, hogy felelősség.

Vajon hány ember tudja ma Magyarországon, hogy mi kell neki ahhoz, hogy boldognak és kiegyensúlyozottnak érezze magát? Hányan ismerik fel a lehetőségeiket? (Egyáltalán hányan keresik őket?) Hányan tűznek ki célokat maguk elé? És hányan mernek lépni is a céljaik megvalósítása érdekében?

Nem véletlen, hogy az oktatás jövőbeli reformjáért szeretnék tenni. Azt hiszem, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásán nem kis dolog, talán a legnagyobb: az emberi élet minősége múlik. - Múlik el anélkül, hogy az, aki leélte (vagy azok, akiket hátrahagyott) éreznék jelentőségét. Én speciel nem gondolom, hogy a boldogság lenne az élet értelme, de azt sem, hogy ne lenne az az egyik legfontosabb dolog egy ember életében, hogy képes legyen a boldogságra és a kiegyensúlyozott életre. Ezt azért mondom, mert én úgy képzelem e kettőt, mint a motort, ami generálja az energiát, így visz előre minket és tesz képessé minél több lehetőség kiaknázására és gyorsabb ütemű fejlődésre az által, hogy teljesnek érezzük magunkat. Ezért fontos tehát, hogy ismerjük magunkat: hogy tudjuk, milyen környezet az számunkra, amiben a lehető legtöbbet tudjuk kihozni magunkból, a lehető legtöbbet tudunk tenni és a leginkább fejlődni. Vagyis annál nagyobb pajzsot nem kaphatnának a gyerekek a kezükbe a problémák és a stressz ellen, mint önismeretet és képességeket arra, hogy tegyenek azért, hogy kiegyensúlyozottnak és boldognak érezzék saját magukat. Szerintem az lenne a legnagyobb dolog, ha a 12 iskolában eltöltött év végeredményeképp ezen erőforrásokkal gazdagabban léphetnének ki a jövő letéteményesei az iskolakapukon.


(Azért azt itt be kell hogy valljam, hogy nem ennyire fekete vagy fehér az én életem sem, és bár döntő jelentőségű, mégsem egyedül a talajon múlik, hogy milyen lesz a ház, amit felhúznak rá. Persze, hogy kell más is: ha nem lennének mellettem azok az emberek, akiknek a társágában saját magam lehetek, akikkel úgy érzem, mindketten feltöltődünk és tele leszünk energiával -mert nem csak egyikünk épül a másik energiája vagy segítsége által-, akkor nem is lehetne bennem ennyi tetterő saját céljaim megvalósítására sem. Nagyon köszönöm nekik! )

Pszichológiát tanulok. Akinek ezt először említem, dermedten összerezzen, és olyan hangokat hallat, melyek határozottan a következő hangsorra emlékeztetnek a leginkább: "Jujj, akkor te belém látsz? Máris megvan a diagnózis?" - Viszont aki ezt mondja, az nem tudja, hogy a pszichológia is csak egy tudomány, és emberek alkották. Az emberi viselkedést kiváltó mechanizmusokat akarja minél pontosabban meghatározni azzal a céllal, hogy az bejósolható legyen -ez így igaz, de egyelőre a bölcsek köve még se közel se távol. Önmagában a statisztika lehet, hogy egy helyzetet felvázolni fel tud, de megoldást nem ad. Így hát megoldás ügyében nem árt szétnézni más merre is.

Mondhatjuk úgy is, hogy kifejezetten kevés az, amennyire pusztán az egyetemi évek alatt a tankönyvek olvasásából, előadások hallgatásából és dolgozatok írásából meg lehetne érteni az emberi természetet, pedig most az jól jönne. Pár napja ugyanis a barátnőm tanácsot kért tőlem, és felvázolt egy olyan helyzetet, melyben értelmes, másoknak segíteni vágyó emberek alkotta karitatív csoportban is vannak néhányan, akiket valamiért egyenlőbbnek kezelnek, ők azok, akik megalkotják azt az irányt, amerre a csoport egészének kutya kötelessége haladni, mert aki nem, az nem kap rétest estére. És mivel azok a bizonyos egyenlőbbek is csak emberek, néha bizony kijelölnek olyan irányvonalakat, amerre nem biztos, hogy sok a látnivaló, vagy ha mégis, akkor pedig nem az, amit látni is szeretnének.
Hipotetikus helyzet: tegyük föl, a csoport egyik tagja észreveszi, hogy a kijelölt irányt a csoport céljai eléréséhez nem kellene követni. Igen ám, de az adott irány kifejezetten kedvez az egyenlőbbek egyéni érdekeinek, amiből szinte egyenesen következik, hogy az útról való letérés viszont sérti azokat. Na ilyenkor mi a teendő? Persze, minden csoportban demokrácia van, csak ilyen és ehhez hasonló helyzetekben nem lehet érezni, hogy ennek gyakorlati haszna is lenne. Vegyük azt, hogy ebben a hipotetikus helyzetben is éppen annyira működik demokratikusan a csoport, mint amennyire általában egy közös cél eléréséért önkéntesen összeverbuválódott emberi csoport demokratikusan szokott működni.

Ugye az első, ami a valamire való ember eszébe ötlik, az az, hogy amikor együtt van a csoport, akkor aki látja a helyes irányt, az ossza meg gondolatait a többiekkel, és demokratikus módon szavazzák meg a továbbiakban esedékes haladási útvonalat. Csakhogy itt kezdenek igencsak integetni pszichológiai tanulmányaim, melyek erősen egybevágnak azzal a tapasztalattal, amelyet valamilyen csoport tagjaként szereztem (ami esetemben azzal kezdődött, hogy 2 óvodába és 3 általános iskolába jártam plusz több iskolán kívüli csoportos foglalkozásra...). A csoportoknak van ugyanis egy szociometriája, egy olyan belső térképe, aminek értelmében az egyenlőbbeket centrális, a kevéssé egyenlőeket pedig perifériális helyzetűeknek mondjuk. Namármost a periféria az előrejutást a centrális helyzetűektől várja, ezért nem fog összefogni és a centrálisak érdekei ellen tenni, de lehet, hogy az illető periférián lévő személy a személyiségvonásaiból adódóan nem képes a másokkal való összefogásra (ezért perifériális a helyzete is), vagy egy különleges ember, egy Tonio Kröger, egy Adorján András, aki látja is az irányt és tenni is akarna, de egyedül egymagában kevés az összefogásra, mert ahhoz minimum kell egy partner is. Szóval ha az illető felveti a témát a csoport előtt, akkor a csoporttagok valószínűleg erősen hallgatni fognak, és minden észérv ellenére megszavazzák az egyenlőbbek által kitűzött útirányt. Mert így működünk, mi, emberek.
Márpedig ha ez a módszer nem vezet célra, akkor melyik igen? Adorján András Spiró szemüvegén keresztül a Kerengő című regényben az egyetlen megoldásnak a vérbajt látja, Tonio Kröger pedig Thomas Mann által a másik utat választotta, a "szőke és kékszeműek" (a "közönséges" emberek) szerelme iránti vágyakozást, de a közös bennük az, hogy egyikük sem érte el célját, hogy hasznosítsa a tudását ebben a társadalomban. Ez pedig nem jó ómen.

Ami pedig engem aggaszt ebben az egészben, az az, hogy a politikában ezt a hipotetikus helyzetet fogjuk és emeljük tizedik hatványra, és csak ezek után szorozhatjuk meg kettővel ha még tetszik, mert a politikában az érdekek is nagyobbak, a talaj sem éppen tiszta, sok ott a dudva, a muhar... Mit kezdek majd egy ilyen helyzettel, ha egyszer a nagypolitika részesévé válhatok? Első körben legalább a könnyített magasságot kellene tudnom megugrani, és találni valamiféle választ arra, hogy hogyan lehet a magasabb cél felé tartó úton maradni egy demokráciában, ami nagyon emberi és eléggé hipotetikus.

(Eldöntöttem, rengeteget olvasok majd a témában, az ókori filozófusoktól elkezdve a szépirodalmi műveken át a politikai vagy más tudományos szakirodalomig... mert ez ha a válasszal fel nem is vértezne, ártani egészen biztosan nem fog.)

Ez valahol nagyon elszomorít. Mert mi a politika lényege? 

Hát ez az! Attól függ, hogy melyik nemzet szerint! Nézzük csak meg angolul a wikipediát:
"Politics is defined as a group of people who are influenced to change laws and other such things to make the world a better place the process by which groups of people make decisions." - Hát szuper, ezt szégyellnem kell?!
Viszont ha a magyar verziót nézzük, érdekes módon megfigyelhetjük, hogy ott pontosan az a rész maradt ki, ami a  politika célja lenne, a hozzáadott érték, a jobbá tétel. Klassz, nem?
"A politika a csoporton belüli döntéshozási folyamat... ...A politikatudomány a politikai viselkedést, a politikai hatalom megszerzésének és alkalmazásának módszereit vizsgálja."

Van különbség. És van összefüggés is a hozzáállás és az eredmény között. Ha nem várjuk el ugyanis, hogy olyan célokért tegyenek a politikusaink, amelyet az angol verzió fogalmaz meg, akkor azt a kultúrát támogatjuk, amiben mi magunk csalódtunk. Ha ezt fogadjuk el normálisként, akkor miért lepődünk meg rajta, hogy a politikai pártok saját érdekeiket helyezik előtérbe és nem az országét? Hogy nem tudunk egyetlen hangsúlyos szakpolitikai területen sem hosszú távú tervekben megállapodni. Hogy nem a kompromisszumot, a mindenki számára elfogadható megoldást keressük, és konstruktív javaslatainkkal segítjük elő a lehető leginkább építő döntés meghozását, hanem azt nézzük, hogy hol lehet belekötni a másikba, elgáncsolni. Hátráltatásból szuperek vagyunk.

Nehogy azt higgyük ám, hogy ez csak a politikai életben van így! Na nem! Nézzünk körül:  a vár az építőelemeiből áll össze, a hétköznapokban pont olyan emberek vesznek körül minket az utcákon, szorgoskodnak körülöttünk a munkahelyünkön vagy saját otthonunkban, akik nem képesek konstruktív módon segíteni a döntéshozást, nem képesek a pozitívumot meglátni, és még büszkék is rá, hogy milyen ügyesek a negatívumok meglátásában. Ezzel két dologhoz segítenek minket hozzá: görcs lesz a gyomrunkban, és megállunk abban a folyamatban, amit addig tettünk. Talán éppen ideje észrevenni, hogy ez nem természetes így. Ha pl. valaki nekem azt mondja, hogy amit csinálok az mekkora egy trutyi, akkor illedelmesen megkérdezem, hogy mit tud javasolni a hiba kiküszöbölésére, és ha ne adj Isten azt mondja, hogy nincsen ötlete, akkor elmagyarázom neki, hogy nekem viszont az alternatívák nélküli kritikus megjegyzés nem feltétlenül építő, és legyen szíves, ha azt akarja, hogy az adott dolog ne egy trutyi legyen, akkor tegyen hozzá, ne pedig elvegyen belőle. Ezt a kultúrát szerintem ugyanúgy meg lehetne valósítani a családi és baráti körünkben, mint formálisan a munkahelyen és a politikai életben. Jogunk van elvárni a konstruktív közreműködést, és csak rajtunk áll, hogy mi magunk alkalmazzuk-e azt.

Azt meg, ha én a várat szeretném szolgálni, nem akarom szégyellni.

Az biztos, hogy kemény ez a téma, felvállalása rengeteg érdeket sért, és nagyon könnyű félreérteni. Azért én mégis veszem a bukósisakom, és belevágok: innen nem tűnik zsákutcának.

Bátorságot mindehhez pl. az ad, hogy éppen jövök a "drogprevenció és egészségfejlesztés az iskolában" című kurzusom vizsgájáról, és remélem 5öst kapok... Na, nyilván nem csak ez. Az is, hogy évek óta szinte nem is láttam olyan sajtóban megjelent anyagot, mely nyíltan, és számomra bizalomgerjesztően beszélne a problémáról. Politikailag pedig egyedül az SZDSZ és annak ifjúsági szervezete, az ÚG az, aki fel merte vállalni, hogy ez igenis probléma a mai életben, és az eddig bevetett eszközökkel statisztikailag igazolható módon nem lehetett megfékezni. Csakhogy azt gondolom, a kommunikáción még van mit csiszolni.

Én speciel, mikor rájöttem, hogy az SZDSZ képviseli egyedül Magyarországon azt a liberális oktatáspolitikát, mely gyermekközpontú, a képességek fejlesztését szorgalmazza a tényanyag bemagoltatása helyett és a XXI. századi világban való kompetens életre készít fel, rögtön elbizonytalanodtam, hogy igen ám, de azok nem mind drogosak?? Ha megszavazzuk őket, akkor mindent engedélyezni fognak, és milyen világ lesz itt akkor! Sajnos ma ugyanis ez a közvélemény. Szerencsére, egy Kedves Kompetensebb Ismerősöm még a kérdés feltevése előtt meg is válaszolta nekem azt. Tévedek, az SZDSZ  nem támogatja a drogok terjedését. Összességében csak azt mondja, hogy a büntetés semmire sem megoldás, a prevencióra kell helyezni a hangsúlyt. De arra nagyon. És valóban: egy kapcsolót kell csak elforgatni, de mennyire más lesz így az eredmény!!

Addiktológiai szakemberek ma egyértelműen azon az állásponton vannak, hogy a szerhasználatot befolyásoló tényezők közé (illegális és legális szereké egyaránt) az iskolai -, a családi - és az egyén pszichoszociális adottságai tartoznak. Nemzetközi kutatóprogramok (pl.: HBSc) világítottak rá egybehangzóan az eredményekre:

A rizikómagatartással negatív összefüggésben van tehát az oldott, meleg iskolai légkör, amely a diákok igényeit veszi figyelembe, a jó tanár-diák kapcsolat, valamint a jó tanulmányi eredmény. A két szülős családokban szignifikánsan kisebb a droghasználók aránya, mint az egyszülős családokban, és ott, ahol a gyerekek elégedettek a szüleikkel való kapcsolattal, a szülők tudnak az ő szabadidős tevékenységeikről, ott kisebb a szerhasználat rizikója. Jelentős hatása van a szülői modellnek magának is, ugyanis azokban a családokban, ahol a szülő a stresszt különböző akár legális drogok (alkohol, dohány, gyógyszerek) segítségével vezeti le, ott ez a modell hat a gyermek azon hajlandóságára is, hogy a stresszel való megbirkózásban ő maga is valamilyen típusú droghoz nyúljon. A családban előforduló pszichés betegségek és a nagy mértékű családi stressz, a pszichés tényezők közül pedig az agresszió, az önkárosító tevékenységek gondolata szintén fokozza a tudatmódosító szerekkel való visszaélés rizikóját. Ellenben a stabil önértékelés (külső tényezők nem befolyásolják nagyon könnyen azt, hogy éppen jónak vagy rosszabbnak értékeli általánosságban önmagát), az optimizmus, az életcélok megléte, a belső motiváció  (egy tevékenységet nem külső tényezők megszerzése miatt végez, hanem azért, mert jutalom nélkül is élvezi a tevékenységet), a hit abban, hogy képes hatni a környezetére és arra, ami történik vele, mind mind hozzájárulnak a serdülőkori átalakulások pozitív kimeneteléhez, az egészségtudatosság növeléséhez, és így a szerhasználat megelőzéséhez.

Ezen körülmények megteremtése lenne tehát az ideális oktatási rendszer feladata, és az igazán hatásos drogpolitika is egyben, mely immár nem annyival intézné el a fennálló problémát, hogy aki életében egyszer is illegális, akár könnyű drogot fogyasztott (nem szégyellem, hogy én nem tartozom közéjük), az "szépen megy a dutyiba, aztán majd ott jól megtanulja". De mit tanul meg? Hogy hogyan kell mondjuk kokainnal kereskedni miután kijött? Mert ha józanul belegondolunk, nagyobb erre az esély, mint arra, hogy megfogadja, hogy többet életében nem gyújt rá egy füves cigire sem. A legtöbb párt mégis ezt az egy utat szorgalmazza, ezt erősítgeti jobban és jobban, holott ma már a nyugati kultúrák többségében dekriminalizálják a marihuánás cigaretta fogyasztást, Svédország egyedüliként képviseli az Európai Unióban továbbra is a totális tiltást. A dekriminalizálást szorgalmazza az SZDSZ is, nem a legalizálást. Az a nagy különbség a kettő között, hogy bár a dekriminalizált tevékenységek nem minősülnek bűncselekménynek, törvényi szabályozás továbbra is vonatkozhat rájuk. Ilyen lehet például a prostituáltak kötelező orvosi vizsgálatának megkövetelése, vagy pénzbírság kiszabása a könnyű drogok birtoklásáért, vagy gyógykezelés börtönbüntetés helyett. A legalizáció ezzel szemben az összes vagy majdnem összes törvényi korlátot megszünteti egy tevékenységgel kapcsolatban, ezt pedig nem lehetne megengedni.

Tehát még egyszer: a liberálisok nézőpontja, hogy ma a drogkérdés súlyos probléma szerte a nagyvilágban, és erre a megoldást a dekriminalizáció jelentheti az iskolai egészségfejlesztő, más készség- és személyiségfejlesztő, ill. egyéb prevenciós programokkal párhuzamosan. Pontosan azért, mert közelebb vissz, és ezért támogatandó, hogy a büntetés helyett a gyógyítást helyezzék előtérbe, valamint a megelőzésre, ismeretterjesztésre fordítsák a legnagyobb hangsúlyt.

Nem tartozom azok közé, akik csak skandálják, hogy a politika romlott, és hogy előrejutni csak akkor lehet, ha ahhoz olyan kapcsolataid is vannak. Bár bizonyára ez így igaz - azoknak, akik ebben hisznek. És sokan vannak. De vajon mi generálja ezt a folyamatot? Ha ugyanis elhisszük, beletörődünk, akkor eszerint cselekszünk, arra pedig más is csak eszerint tud majd reagálni... Vagyis? Vagyis pygmalion-effektus, azaz önmagát beteljesítő jóslat kel útra.

De ha az ember tenni akar, akkor erre kell, hogy legyen lehetőség. Lépésről lépésre lehet előre jutni. Én, mint Új Generációs munkacsoport-vezető, azon felül, hogy kötelességemnek érzem, még élvezem is, ha belecsöppenhetek (/tünk, mármint az egész munkacsoport) a képviselők szakmai munkájába. A múlt héten például Sándor Klára és a később csatlakozó Magyar Bálint hallgatta meg kérdéseinket, véleményeinket a készülőben lévő közoktatási és felsőoktatási törvénymódosításról. Nagy élmény volt, ezt meg kell hogy mondjam, hogy kicsit részesei lehettünk egy országos parlamenti munkának. Nyitottak voltak, segítőkészek, és emberiek. Igaz, ezen nem most lepődtem meg, mert nem most beszéltem velük először, de mindenképpen bátorít és lelkesít az ilyen tapasztalat, hiszen utat nyit. Azt mutatja, hogy megéri nem bedőlni a sallangnak és eleve feltételezni, hogy a másik nem képes meghallani amit mondanánk, megéri felvenni a kapcsolatot, megéri tenni azt, ami a dolgunk, és erről beszámolni. Megéri hinni, hogy érdemes nem beletörődni. Nekem pusztán azért is, mert jobban érzem magam tőle.

Mondjuk azt sokan, hogy jön egy nagy szörny és bekebelezi a Földet. Ja nem, csak a magyarokat és először csak a gyerekeket. Vagy mégsem? De még mielőtt belelovallnánk ebbe magunkat, érdemes lenne megnézni, hogy az a hatalmas nagy ellenvéleményáradat, ami megtámadta az országot a digitális táblákkal kapcsolatban, mégis honnan ered? Tartok tőle, hogy nem a Kárpátokon túlról, hanem inkább az üveghegyen innen, ahol a kúrta farkú malac túr - ugyanis a legveszélyesebb fegyverként bevetett vádak a tábla ellen sokszor nem a valóság talaján nevelkedtek. Miért?

Mert az első és egyik legfontosabb elem, amit sokan nem tudnak az, hogy a digitális táblákat Európai uniós pályázati forrásokból fogják felszerelni, vagyis most még van egy kiírás arra vonatkozólag, hogy az iskolák informatikai rendszerét fejlesztendő, az EU támogatást nyújt, ugyanakkor ha ezt a lehetőséget most nem használjuk ki, legközelebb csak 2013-ban adódik erre alkalom. Tehát meg van kötve az állam keze abban, hogy mire költheti a felvehető összeget, ami kb. 40 milliárdra tehető. Tehát a kérdés nem az, hogy ha már van pénzünk mire költsük (bár már ezen gondolkozni is egy egészen kellemes probléma lenne), hanem az, hogy: kell a magyar iskolák informatikai rendszerét fejleszteni, - az egyébként szintén esedékes iskola-felújítások mellett - vagy nem kell (ez meg egy jóval egyértelműbb).

Sokan támadásaikat arra alapozzák, hogy miközben lesz tábla, mállik a vakolat és különben sincs se kréta, se zsebkendő. Bizonyára nekik újdonság lesz, hogy a kormány a második Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT II) keretében 150 milliárd forintot fog költeni iskola-felújításokra, úgy mint új táblák, vakolat, világítás, kréta, stb. Az ilyen intézményi felújítások a Regionális Operatív Programok alá tartoznak, ami annyit jelent, hogy a régiók, önkormányzatok felelnek ezek megvalósulásáért (csak úgy, mint az esetleges iskola-összevonásokért). Ehhez képest az „intelligens iskola” program, aminek része a digitális táblák beszerelése, mindössze ugye 40 milliárdból fog megvalósulni (a szükséges eszközök, szoftverek, a beszerelés és a tanárok képzése is), és ez, az előbbivel szemben a Társadalmi Infrastruktúra Operatív Program (TIOP) része. Összegezve az eddigieket, elmondhatjuk, hogy az az összeg, ami rendelkezésünkre áll az iskolák infrastruktúrájának javítására, nem használható fel sem tatarozásra, sem mázsányi kréták felvásárlására, sem pedig az államháztartási hiány csökkentésére, ugyanis a pénzek elköltésére szigorú keretet szabnak a pályázatok. De ez nem is lenne szükséges, hiszen az előbb említett intézményi felújításokra több mint háromszor akkora összeg áll majd az önkormányzatok rendelkezésére, mint amennyi esetlegesen az interaktív táblák beszerelésére! 

Egy másik vád pedagógiai oldalról közelít: mi lesz szegény diákokkal, ha már azt sem kell szemléltetés nélkül elképzelniük, hogy a frontális csapadékképződés hogyan zajlik , az univerzum hogy néz ki és hogyan működik, hogyan zajlanak bizonyos kémiai jelenségek, és még sorolhatnám. Szerintem maximum az lesz szegény gyerekkel, hogy több esélyt kapnak arra, hogy értsék is, értelmesen feldolgozzák, és így meg is tartsák memóriájukban a jelenséget. Azért nagyon fontos, hogy a kettőt ne keverjük össze: ez ugye nem ugyanaz, mint amikor egy mesében a boszorkányt készen kapja a kicsi a többi szereplővel együtt. Ezek olyan tényanyagok, amiket nem lehet csak úgy elképzelgetni, mert amiről nincsen sémánk - mentális reprezentációnk, azt manipulálni, fejben változtatni sem tudjuk. Számos kutatás igazolja, hogy amit szemléletesen ábrázolunk, azt jobban tudjuk kötni ahhoz a belső térképhez, ami fejünkben létezik a világról, és így tovább meg is marad az információ.

Egyébként meg nem kell csodákat várni ettől a táblától, mert nem csodaszerről van szó, nem gyógyítja a rákot, "csupán" egy újabb eszköz a tanár kezében, amit felhasználhat jó esetben arra, hogy kinyissa a világot a gyermek számára, hogy aztán felnőve ő is képes legyen arra, hogy magabiztosan elboldoguljon a média világában és azt saját valós céljainak elérésére használhassa, és tudását gyarapíthassa vele. Azt pedig nem is hangsúlyozom külön, mert magától értetődő, hogy a XXI. században az boldogulhat, aki ezen képességekkel rendelkezik. Ma már aki egy e-mailt nem képes megírni, azt meg mi vagyunk képesek leírni. Nem sok komoly ember rukkol ma már elő egy javaslattal vagy önéletrajzzal kézzel papírra megírva, ugye?

És egy kis kitekintés: Azt sem mondta senki, hogy ez lenne az Egyetlen, Nagy és Magasságos eszköze az iskolarendszernek. Én azon az oldalon vagyok, hogy kell a tábla, és kellenek a szemléletes elemzések, ábrázolások, videók, képek ahhoz, hogy szervezettebb legyen a gyermekek fejében a tudás, ugyanakkor kellenek drámajátékok, kreatív feladatok, együttműködésen alapuló csoportmunka, és még sorolhatnám. De az eszköz nem minden, a tartalmon legalább ekkora hangsúly van! Ránk férne egy nagy revízió a tananyagot és a tantárgyakon belüli számonkérést illetően (is) -főleg most, hogy az érettségi is kompetencia-alapú. A gondolkodás képességét kellene ösztönözni és többek között ennek a képességnek a meglétét kellene számon kérni is, nem pedig 1essel díjazni, ha valakinek egy irodalmi vagy más mű elemzése kapcsán eredeti gondolatok is eszébe jutnak. Ugyanis a világ is változni látszik: nap mint nap lap toppal mászkálunk (vagy fogunk mászkálni éveken belül) mindenhova, az ismeretanyagokat egy-két kattintásra letölthetjük, tehát a használható tudás nem abban rejlik majd, ha megmondjuk hány testvére volt II. Józsefnek (ha az írott szöveget sikerült egyáltalán megértenünk), hanem abban, ha értelmesen szervezni tudjuk az életünket, eligazodunk a média, a gazdaság, a művészet, a jog, az államigazgatási rendszerek világában, képesek vagyunk kezelni a stresszt, megoldani konfliktusainkat, önismeretre és emberismeretre teszünk szert. Mindennek alapja pedig az általános iskolai oktatásban abban rejlene, ha a gyerekek olyan kérdésekre tanulnának meg válaszolni, mint hogy ki vagyok én, milyen is a világ, és hol vagyok én benne. Érdekes, hogy a mai életben ezek tűnnek a legfontosabbnak, és pont ezek maradnak ki az iskolákból?

A tenni nem akarás csak kritizálás az éppen azon kevés tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok a magyar szellemiségben. Annyira jó lenne ha végre ráeszmélnénk, hogy ahhoz, hogy valami változzon, semmi mást csak Tenni kell. De azt már nagyon kellene végre.

Erre tök jó példa: A budapesti tanárok 88 százaléka, a vidékiek 92 százaléka egyáltalán nem is menne külföldön tapasztalatot szerezni. De azért azt mondani tudják, hogy milyen rossz így itthon nekik: A középiskolai tanárok 92 százaléka szerint rosszabb helyzetben van, mint német, osztrák vagy akár olasz kollégája. Egyetlen pedagógus sem ítélte úgy, hogy helyzete, lehetőségei jobbak lennének a korábban csatlakozott országok pedagógusaihoz képest, 2 százalékuk szerint jelentős különbség nincsen, 6 százalékuk nem tud érdemben nyilatkozni a témában.

Rendben, sokan azért nem mennének külföldre, mert éppen kicsik a gyermekeik, mások meg azért, mert az alacsony bérekben látják az ördögöt elásva. Pedig ez nem ilyen egyszerű: külföldi tapasztalattal jobban rálátnának arra, ahogy jobb rendszerek működnek, és elkezdődhetne egy erőteljes lobbi. Bizonyos kérdésekben az igazgató felé (aki maga is szerezhetne külföldi tapasztalatokat), bizonyos kérdésekben pedig a fenntartó felé. Talán akkor fordítva is könnyebb lenne, hiszen abból, ami máshol már működik, könnyű olyat találni, ami átültethető lenne a magyar gyakorlatra is. Csak éppen nem foglalkozik vele senki. Épp a múlt héten halottam, hogy egy külföldi tanulmányút pedagógusok számára egy ny-európai EU-s tagállamba azért nem indulhatott el (2-3 hét lett volna az egész), mert lasszóval nem tudtak összevadászni annyi tanárt, aki elment volna rá. Azért ez már elég siralmas.

Fél ellenpélda, a PDSZ által kezdeményezett tanárok, szülők és a fenntartók bevonásával készülő anyag arról, hogyan lehetne javítani a hazai közoktatás helyzetén. Szuper, hogy megjelennek a különböző nézőpontok, és ezzel gazdagítják a tanulmányt és egymás kompromisszum-képességének fejlődését, de az kár, hogy így a külföldi példa kimarad. Pedig az is fontos hozzávalókat adhatott volna a recepthez.

Saját példával is tudok jönni, nem csak beszélni róla: szerettem volna, ha mi, az Új Generáció oktatási munkacsoportja is több nézőpontból tanulmányozzuk a külföldi oktatási rendszereket, majd a kellő információ birtokában már ebből a perspektívából is rálátva saját rendszerünkre olyan dolgokat is megláthatunk, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Éppen ezért kilencen 16 ország oktatási rendszerét vállaltuk hogy nagyító alá vesszük, és további 20 ország is már a várólistán van.

Nem hiába, Simonyi is nemrégiben megmondta: A Föld kellő magasságból és megfelelő rálátással gyönyörűnek és fenségesnek látszik. Jó lenne, ha minél többen igyekeznének látni a látványt, és Tenni is ennek a tudásnak a birtokában. Persze én ezt képletesen értettem!

...Az például az, hogy lehet-e néha máshogy szavazni egy frakcióban mint a többség? Ebben nagyon nem normális módon gondolkozom, azt hiszem, hogy lehet. Valami nagyon utópisztikus  képem van a politikáról, amit még én magam is belátok, hogy egyelőre  nem állja meg a helyét a realitás talaján, mégis  makacs öszvér módjára kitartok mellette. Én teljesen fordított üzemmódban gondolkozom.

Tehát ami mindenképpen közös, az a közös célok. Például a szakképzési átalakítások célja az, hogy maga a képzés magasabb színvonalon történjen, növekedjen a szakmában elhelyezkedők száma, javuljanak a tárgyi és személyi feltételek és az infrastruktúra. Mindehhez számos lépést kellett meghozni annak érdekében például, hogy uniós források megpályázásához megteremtsük a feltételeket. Itt most mondom, hogy a témában nem tudom magam kellő mélységekig ásni, mert sosem volt mélyebb szakmai kapcsolatom a szakképzéssel vagy annak irányításával és szervezésével, tehát szakmai szempontból álláspontom nem tekinthető vonatkozási alapnak. Tehát egy átlagos tájékozottság mellett puszta logikával tudom megközelíteni a kérdést. Hozzáteszem, nem látom problémának, hogy ha akár egy képviselő is konkrét kérdésben azt mondaná: "Gyerekek, én ebben nem vagyok képzett, aminek tudok utánanézek, de ebben a kérdésben nem szeretnék nyomatékosan állást foglalni" - lehet hogy csak nekem, mert ebben is másként gondolkozom, de ez hitelesebben hat. Szóval nem lenne hiteles a fent említett kérdésben kinyilatkoztatnom a TUTIt. Azt látom, hogy ahhoz, hogy jól szervezett képzési hálózat alakuljon ki, a központok létrehozása előremutató tényező lehet, hiszen egy-egy központban bizonyos felszereléseket, műhelyeket elég csak egyszer biztosítani, viszont épp ezért lehet majd magasabb színvonalú eszközökkel felszerelni. Logikusnak tűnik, hogy egyszerűbb 1 nagyon modern és nagyon felszerelt, mint sok pici nagyon modern és nagyon felszerelt épületet létrehozni és működtetni. Ráadásul a központokban működhetne egy tanácshozó testület, melynek tagja lenne egy kamara-tag ill. gazdasági szereplők is mindazért, hogy a tanulók elhelyezkedését még inkább segíthessék. (Azt meg nem látom óriási problémának, hogy a bezárandó iskolák területeiről gondolkoznak hogy hogyan lehetne értékesíteni, hiszen előbb-utóbb erre majd végül is egyszer biztos hogy sor kell hogy kerüljön...)
Ugyanakkor a cél elérésének érdekében van olyan is, hogy nem értem miért éppen egy adott eszközt választottak (ami ugye értelemszerűen két dolgot tükrözhet: a tájékozatlanságomat ill. az eszköz kevéssé megfelelő voltát is még akár...). Például nem tudom a választ arra, hogy miért volt halaszthatatlan a döntések előterjesztését ilyen gyors tempóban kidolgozni, majd egy következő fázisban küldeni el azt az érdekképviseleti szerveknek és az érintetteknek (itt tehát hiányzik nekem egy láncszem ami a gyorsaságot magyarázza, és ami ha nem volna, akkor biztos az oktatási bizottság is úgy döntött volna, hogy előbb az érintettekkel egyeztet, majd utána jár körül szakmailag minden eshetőséget ami alapján kiválasztja a legmegfelelőbb döntési tervezetet és ezt folyamatosan kommunikálja). Nem látom azt sem, hiszen nem vettem részt a döntéshozásban, hogy a konkrét döntés-tervezeteket arról, hogy pontosan melyik iskolákat zárják be és melyiket vonják össze másikkal, pontosan milyen szakmai anyagok alapján készítették, így nem tudok választ adni arra, hogy miért választottak ki kifejezetten népszerű iskolákat is mint potenciálisan bezárandókat. Mindezen kérdésekkel a zsebemben mondom azt, hogy az alapelvek olyanok, amikben lévén hogy liberálisan gondolkodva a modern képzési rendszert támogatjuk, mindig is egyet értettünk.

Miért csökevényesedik el a kommunikációnk? Hát nem biztos hogy a Net miatt. Vagy nem ilyen közvetlenül.

Percekkel ezelőtt még hatalmas elánnal és lelkesedéssel akartam elkezdeni püfölni a klaviatúriát azzal a szent meggyőződéssel, hogy én most kipötyögöm magamból, hogy mennyire felháborító a tendencia, hogy elcsökevényesedik a kommunikációnk, azt élő beszédben egyre ritkábban használjuk. (Erről szólt a cikk, amit Kedves Ismerősöm ajánlott imént figyelmembe). Aztán még éppen idejében elmosolyodtam a helyzet abszurditásán: ülök a monitor előtt egymagam és megírok egy cikket arról, hogy a monitor előtt egymagunkban ülés mennyire pusztítja az agytekervényeket és rontja az életszínvonalat? Hehh, majdnem!

Majd tovább gondoltam a szituációt: Épp ideje hogy magambanézzek hogy én mennyire rontom saját kommunikációm minőségét és elsivárosítom az életem? Nem azért mondom erre azt, hogy "nem", mert magam előtt (meg mások előtt) torzítanék, hanem azért, mert mint mindenben, ebben is a harmónián, a helyes mértéken van a hangsúly. Probléma lenne, ha a beszélgetéseim döntő többségét itt folytatnám le, de ez szerencsére nem így van. Én azt gondolom, fontos, hogy találjunk olyan embereket, akiknek a társaságában jól érezzük magunkat, mert az teszi teljessé valakinek az életét, ha minél több ponton tud kapcsolódni a világhoz. Ha ez nem így van, akkor előbb-utóbb üresnek, feleslegesnek fogja érezni magát. Ha pedig sok ponton kapcsolódik a világhoz és az emberkehez, akkor igenis a legtöbb esetben szüksége lesz a verbális kommunikációra, használni fogja és így fejleszteni is azt. Ha pedig egynél több utat is talál arra hogy kifejezhesse önmagát akkor csak nosza rajta, inkább lesz javára mint hátrányára!

Tehát csalóka a könnyű és magát kínálgató út: a modern kor ördögi kütyüire fogni a probléma okát, de észre kell hogy vegyük, hogy ugyanúgy eszköz a tv, az Internet, és az iskolában előforduló tesztek a felhasználóik kezében, mint ahogyan eszköz a kés is. Használhatjuk evéshez is, de meg is vághatjuk vele magunkat... Viszont ha sokat van a kezünkben, nagyobb az esély rá hogy megvágjuk magunkat. Ezért persze nem a kés lesz a felelős. Meg azért sem, hogy ha olló helyett (is) használjuk, és aztán nem vágunk vele túlzottan pontos, esztétikus csíkot elég rövid időn belül. Vagyis nem minden eszköz visz elég közel a kívánt célhoz, vannak hatékonyabbak, meg kevésbé hatékonyak is, és a mi dolgunk -a nevelőké pedig hatványozottan- hogy kiválasszuk azt, ami az adott körülmények között a legközelebb visz a célunkhoz és amivel aztán leginkább bánni tudunk. Ha pedig több eszközzel tudunk bánni, akkor örüljünk... (és figyeljünk, hogy össze ne keverjük őket)

Holnap hivatalosan mindeki a környezetvédelemmel foglalkozik, tele van a média a Föld napjával. Érdekesebbnél érdekesebb programokkal állnak elő, melyek mind fontos témákat jelenítenek meg. Még a különböző pártok és ifjúsági szerveteik is kihasználják az alkalmat, hogy programjaikkal megjelenjenek, és így mondhassák el, milyen fontos is a környezetvédelem.

Na igen, fontos, és klassz, hogy van erre egy napunk, amikor ezt mindenki elmondhatja, de kilesz az, aki az év többi napján is tesz érte? Kb olyan már ez az ország, mint az a család, aki csak Karácsony napján szereti egymást... Persze én is azt gondolom, hogy kellenek ünnepek, mert az ünnepnek nagyon sajátos hangulata van, ami jó esetben löketet ad a témával való foglalkozáshoz egy évre -de valahogy eddig ezt itthon nem láttam.

Két oldala van ugyanis az éremnek: az egyik, hogy beszélünk róla, és felismerjük a problémát és a cselekvési lehetőségeket (ez történik holnap), a másik viszont maga a cselekvés. Például szuper lenne, ha nemcsak egy napig tartó látványos programokkal, hanem valós, hosszútávra szóló intézkedésekkel, fejlesztéssel "kedveskednének" a Földnek, mint Bécsben. De a kerékpárutak átadásán kívül is lenne még ezer módja annak, ahogy politikusaink közreműködésével hosszú távon környezetkímélő üzemmódra berendezkedhetnénk. És ez az amit az EU is vár: a következetes zöldenergia-politika. Mindezt az által, hogy a kormánynak kötelezettséget kell vállalnia arra, hogy a készülő új energiastratégiának az alternatív energiaforrásokkal, a takarékos energiafelhasználással kapcsolatos részei is következetesen és így hitelesen épüljenek be a Környezet és Energia Operatív Programba (KEOP).

Egy másik, valós lehetőség a közoktatásban a környezettudatosságra nevelés eszköze lehet. Ha a fiatalok minél több időt töltenének akár a tanóra keretei között is a természetben, megtanulnák értékelni azt, és mivel nemcsak könyvekből ismernének meg élőlényeket, megéreznék, miért olyan fontos törődni a Földdel. Ha olyan feladatokat kapnának, melyek célja az lenne, hogy foglamazzák meg, mi az egyedülálló, mi az értékes mondjuk az Aggteleki-karsztban, akkor ez a gondolkodásmód előbb-utóbb belsővé válna, nagyobb eséllyel tanulhatnának meg ebben a dimenzióban gondolkozni. Elcsépelt, mégsem alkalmazott tétel: A nevelés célja az értékközvetítés. Kérdezem én, milyen értéket közvetít az, hogy a magasszárú kocsord egyszikű vagy kétszikű? Szerintem bőven ráérnének ezt megtanulni akkor, ha már legalább a közvetlen környezetükben élő növényeket megismerik. Különben vagy megutálják a tananyagot, vagy ha nem, akkor is biztos, hogy nem épül be a tudás - ha nem szemléltetik, akkor azt nem tudja kötni más már meglévő információhoz, vagyis elszáll, mint cigarettafüst a levegőben...

Egyszóval hosszú távú intézkedésekre lenne szükség. Mert hosszú távra szóló eredményeket csak valós, hosszú távra szóló konkrét lépésekkel lehet elérni. Bár hozzáteszem, a kis lépést is becsülni kell, és egy nap is nap...

Sem Orbán, sem Szijjártó nem tett ki magáért különösen ma sem. Napom megkoronázásaként ezzel a cikkel találtam szemben magam.

Komolyan néha még el is kezdem sajnálni, hogy 2. lettem az OTDK-n ( I. & II. ) és így már nem kell szakdolgozatot írnom, mert nagyon komolyan pszichológiai tanulmányt lehetne írni a populizmusból. Hogyan lehet üres lózungokat bevetni úgy, hogy az egyszeri ember számára a hallottak/olvasottak a megfelelő manipulatív eszközökkel tálalva úgy tűnjenek, mintha jelentenének is valamit. Méghozzá valami igazán komolyat!

Mégis, ki ne akarna sikeres országban élni (khm.... Orbán mégis barátkozik Kókával?), ahol a valóságshow-k ideje lejárt és ahol a tehetséges fiatalok lehetőségeket kapnak innovációkra? (Ja, mert azt kifejezetten az aktuális politikai helyzetnek kell ám köszönni, hogy ha egy fiatalban megszületik valami kreatív ötlet egy már meglévő dolog/folyamat jobbátételére. Persze, logikus... egyfajta logikával... persze biztos a logika is politikafüggő...) Na és persze teljesen jogos és hiteles a Che Guevara-vádat Árpádsávos lobogók alatt előadni. (Vagy az a jobbik szélsőség?)
Csak könyörgöm, mit jelent az hogy sikeres országot? Milyen programot tudnak ezen szavak mögé tenni? Mert ha semmilyet, az félek, hogy kevés... Én komolyan nem értem, persze lehet hogy velem van a baj, hogy miért nem kötelesek tényekkel, érvekkel alátámasztani az elhangzottakat. Miért nem ismerhetünk meg már évek óta egyetlen valóban gazdaságosan kivitelezhető programot sem a FIDESZ pártelnökétől? (Program= kidolgozott javaslat valaminek a megvalósítására, nem pedig valaminek a megsemmisítésére. Azt hogy "nem", már a dackorszakban lévő 2,5 éves gyerek is sűrűn hajtogatni tudja, ugyanakkor az alternatívák felállításának képességével még nem rendelkezik...)

Bár azt hiszem pontosan értem, hogy miért lehet ma ennyire a tartalom nélküli kifejezésekkel is babérokat aratni. Többek között azért, mert az egyszeri ember egyszeri iskolába járt, ahol egyszeri módszerekkel arra tanították, hogy használni tudja a memóriáját hozzávetőlegesen kettő napig, viszont a tünékeny lexikai tudáson kívül sajnos más képességeket nem fejlesztett az a bizonyos iskola. Akkor lenne igazán sikeres ez az ország, ha az állampolgárok szövegértési képességeit az oktatási rendszer valóban jelentősen javítani tudná. Bár félő: akkor a FIDESZ, jelenlegi felállásában legalábbis, még a Parlamentbe sem jutna be.

Kellett a francnak a politika. Nekem megvolt róla a véleményem, messziről el akartam kerülni. Én nem a szokványos úton kerültem a közvetlen közelébe...

Először (még naiv, bohém fejjel) iskolát akartam alapítani, ahonnan kellően életrevalóan, kiegyensúlyozottan kerülnek majd ki a diákok és nyernek felvételt az általuk áhított továbbtanulási színterekre. Ily módon egyre szélesebb körben elterjedt volna a "hatásos új oktatási rendszer"... - Csak ezek után szúrták ki a szemem a tények: több olyan alternatív iskola működik ma Magyarországon, mely sokkal humánusabb oktatást folytat, mint a hagyományos bevált poroszos állami szisztéma, mégsem terjedt el mindaz, amit hasznosítani lehetne. Ráadásul iskolaalapításhoz annyi pénz kell, amit én egyhamar nem tudnék összegyűjteni. Rizikós út meglehetősen.

Aztán gondoltam, semmi baj, majd leszek oktatási szakértő, képzem magam és komoly szakmai háttérrel méltán fogok építő kritikát és javaslati tervet kidolgozni, amit egyenesen a döntéshozók elé lehet tárni. Pszichológia szakra jelentkeztem az ELTÉre, nem csak azért, mert ez állt hozzám a legközelebb, de úgy éreztem az oktatási rendszer személyiség-fejlesztő programjának kidolgozását is ilyen szakmai végzettséggel lehet a leghatékonyabban segíteni (ráadásul a pszichológia valamilyen oknál fogva még tanárképes, így a pedagógiát is elsajátíthatom mellé). Eljártam már első félévtől szakmai konferenciákra... - Meg kell hogy mondjam, megdöbbentem. Oktatási szakértők tucatjai tártak már fel lényegesnél lényegesebb összefüggéseket, és még azt sem állíthatnám, hogy egymásnak ellentmondó következtetésre jutottak volna. Hihetetlenül kiábrándító volt, hogy szinte minden előadó zárszavaként azt hallhatta a nagyérdemű: "...de hát mit lehet tenni, már több különböző úton tártuk az eredményeket és javaslatokat a Minisztérium elé, még sincs semmilyen foganatja, nem találunk nyitott fülekre".  Szomorú volt,  és előbb utóbb rá kellett jönnöm: ez sem a legeredményesebb módja az oktatási reformhoz való hozzájárulásnak.

Egyetlen út maradt nyitva: maga a döntéshozás. Viszont őszintén mondom, én addig azt gondoltam, hogy egy ilyen országban, ahol a politikában nem a társadalom, a nemzet előrejutása a cél, hanem az egyéni érdekek érvényesítése, ott már eleve gyanús az, ha valaki politikusnak adja a fejét, nemhogy én akarjak az lenni. Mindenesetre úgy alakult, hogy meghívást kaptam a keszthelyi liberális halászlépartira 2005-ben, ahol pozitívan csalódtam a társaságban. Csupa SZDSZ-es figura jött el, és mondott egy pár szót (Csőzik Laci, Csepeli György, Kovács Kálmán többek között). Furcsa volt, hogy emberiek. Furcsa volt, hogy közvetlenül elbeszélgettek bármilyen jöttmenttel mint teljesen egyenrangúval, hogy barátságosak voltak és hogy jól tudtam érezni magam velük. Ráadásul akkorra már azt tudtam, hogy oktatásban egyértelműen liberálisak a nézetek amelyeket vallok, így közvetve egyfajta bátorítást kaptam, hogy belecsöppenjek a politikai életbe.

Szilárdan állíthatom, azért vágtam bele, mert láttam rá reményt, hogy a politikát lehet másképp is. Eldöntöttem, hogy elkötelezettségem egészen addig a napig fog szólni, amíg valós értékeket képviselhetek megmaradva emberi mivoltomban. (Azt hiszem nem csak nekem jobb így...) Legyen bármi, nem érdekel, én nem adom be a derekam. Azt fogom mondani, amit gondolok, és amit teljes meggyőződésből fel tudok vállalni. Hiszem, hogy lehet így is. Nem gondolom, hogy cél ma az Magyarországon, hogy a lehető legegysíkúbb gondolkodást tartsunk életben a politikában, éppen ezért nem hiszem, hogy el kellene hallgatni a megfontolt véleményt. Engem nem a pénz hajt, nem a rang, nem a pozíció. Nem csinálok hátsó felet a számból, és piaci kofa sem vagyok (ha egy "áru" valóban szükséges, azt nem eladni kell, az ember megveszi magától). Úgy fogok politizálni, hogy közben az maradjak, aki vagyok. Ha meg ezt nem lehet, akkor majd inkább önként megyek a levesbe...

Minden út az elején indul... az enyém 15 évesen a beteg-ágyamból...

---

Ez volt ugyanis az első pillanat, amikor úgy istenigazán elgondolkoztam azon, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, ha már van nekem egy olyan. Apámtól azt hallottam amióta az eszemet tudom, hogy ha valaki valamit igazán akar, azt el is éri. Ráadásul 7 év harcművészet állóképesség-fejlesztő gyakorlatai is belém égették a mondatot, amit kínaiul és magyarul ismételgetnünk kellett: "Ahol az akarat, ott a mód is".  Nagy volt hát rajtam a felelősség, nem lehetett saját magam előtt sem csak úgy dobálóznom a szavakkal: "ezt szeretném, de hát azok a fránya körülmények... nem volt szerencsém..." (Belső-kontrollossá neveltek.)

Feküdtem az ágyon, és azon gondolkoztam, vajon mi lenne az, amit ha 70 évesen az unokámnak elmesélnék, akkor büszke lennék, mert azt érezném, volt értelme. Nem egy-két óra alatt leltem meg a választ, beletelt egy-két évbe is, mire konkrétan meg tudtam fogalmazni: egy olyan oktatási reformhoz lenne igazán jó hozzájárulni, mely által a gyerekek azt kapnák az iskoláktól, ami a lehető legtöbb - hogy megismerik, és el tudják helyezni önmagukat a világban, képesek kezelni a stresszt, toleránsak és észreveszik, ami számukra értéket közvetít. Ma már nem a lexikai tudás a legnagyobb kincs, amivel valaki rendelkezhet, hanem az, ha teljes életet él, hasznára van nemcsak saját magának, de így a társadalomnak is. Ez utóbbi ugyanis úgy működik, mint egy ház. Fontos, hogy milyenek az építőelemek, amikből áll: instabil építőkockákból nem lesz soha stabil a vár. Márpedig mi végre kiegyensúlyozott, stabil, fejlődő országban (világban) szeretnénk élni. Na ezért lenne jó végre tenni.

Meglehetősen utópisztikusnak tűnik ez mind, de megfelelő állóképességgel, kitartással, akarattal, szorgalommal, képzettséggel és tenniakarással hiszek benne, hogy sikerülhet. Sokan csak annyit mondanak: "Te aztán jó nagy fába vágtad a fejszédet!", de én makacs fajta vagyok: szeretem a fákat, és azt remélem, hogy ők is szeretnek engem.