Pszichológiát tanulok. Akinek ezt először említem, dermedten összerezzen, és olyan hangokat hallat, melyek határozottan a következő hangsorra emlékeztetnek a leginkább: "Jujj, akkor te belém látsz? Máris megvan a diagnózis?" - Viszont aki ezt mondja, az nem tudja, hogy a pszichológia is csak egy tudomány, és emberek alkották. Az emberi viselkedést kiváltó mechanizmusokat akarja minél pontosabban meghatározni azzal a céllal, hogy az bejósolható legyen -ez így igaz, de egyelőre a bölcsek köve még se közel se távol. Önmagában a statisztika lehet, hogy egy helyzetet felvázolni fel tud, de megoldást nem ad. Így hát megoldás ügyében nem árt szétnézni más merre is.

Mondhatjuk úgy is, hogy kifejezetten kevés az, amennyire pusztán az egyetemi évek alatt a tankönyvek olvasásából, előadások hallgatásából és dolgozatok írásából meg lehetne érteni az emberi természetet, pedig most az jól jönne. Pár napja ugyanis a barátnőm tanácsot kért tőlem, és felvázolt egy olyan helyzetet, melyben értelmes, másoknak segíteni vágyó emberek alkotta karitatív csoportban is vannak néhányan, akiket valamiért egyenlőbbnek kezelnek, ők azok, akik megalkotják azt az irányt, amerre a csoport egészének kutya kötelessége haladni, mert aki nem, az nem kap rétest estére. És mivel azok a bizonyos egyenlőbbek is csak emberek, néha bizony kijelölnek olyan irányvonalakat, amerre nem biztos, hogy sok a látnivaló, vagy ha mégis, akkor pedig nem az, amit látni is szeretnének.
Hipotetikus helyzet: tegyük föl, a csoport egyik tagja észreveszi, hogy a kijelölt irányt a csoport céljai eléréséhez nem kellene követni. Igen ám, de az adott irány kifejezetten kedvez az egyenlőbbek egyéni érdekeinek, amiből szinte egyenesen következik, hogy az útról való letérés viszont sérti azokat. Na ilyenkor mi a teendő? Persze, minden csoportban demokrácia van, csak ilyen és ehhez hasonló helyzetekben nem lehet érezni, hogy ennek gyakorlati haszna is lenne. Vegyük azt, hogy ebben a hipotetikus helyzetben is éppen annyira működik demokratikusan a csoport, mint amennyire általában egy közös cél eléréséért önkéntesen összeverbuválódott emberi csoport demokratikusan szokott működni.

Ugye az első, ami a valamire való ember eszébe ötlik, az az, hogy amikor együtt van a csoport, akkor aki látja a helyes irányt, az ossza meg gondolatait a többiekkel, és demokratikus módon szavazzák meg a továbbiakban esedékes haladási útvonalat. Csakhogy itt kezdenek igencsak integetni pszichológiai tanulmányaim, melyek erősen egybevágnak azzal a tapasztalattal, amelyet valamilyen csoport tagjaként szereztem (ami esetemben azzal kezdődött, hogy 2 óvodába és 3 általános iskolába jártam plusz több iskolán kívüli csoportos foglalkozásra...). A csoportoknak van ugyanis egy szociometriája, egy olyan belső térképe, aminek értelmében az egyenlőbbeket centrális, a kevéssé egyenlőeket pedig perifériális helyzetűeknek mondjuk. Namármost a periféria az előrejutást a centrális helyzetűektől várja, ezért nem fog összefogni és a centrálisak érdekei ellen tenni, de lehet, hogy az illető periférián lévő személy a személyiségvonásaiból adódóan nem képes a másokkal való összefogásra (ezért perifériális a helyzete is), vagy egy különleges ember, egy Tonio Kröger, egy Adorján András, aki látja is az irányt és tenni is akarna, de egyedül egymagában kevés az összefogásra, mert ahhoz minimum kell egy partner is. Szóval ha az illető felveti a témát a csoport előtt, akkor a csoporttagok valószínűleg erősen hallgatni fognak, és minden észérv ellenére megszavazzák az egyenlőbbek által kitűzött útirányt. Mert így működünk, mi, emberek.
Márpedig ha ez a módszer nem vezet célra, akkor melyik igen? Adorján András Spiró szemüvegén keresztül a Kerengő című regényben az egyetlen megoldásnak a vérbajt látja, Tonio Kröger pedig Thomas Mann által a másik utat választotta, a "szőke és kékszeműek" (a "közönséges" emberek) szerelme iránti vágyakozást, de a közös bennük az, hogy egyikük sem érte el célját, hogy hasznosítsa a tudását ebben a társadalomban. Ez pedig nem jó ómen.

Ami pedig engem aggaszt ebben az egészben, az az, hogy a politikában ezt a hipotetikus helyzetet fogjuk és emeljük tizedik hatványra, és csak ezek után szorozhatjuk meg kettővel ha még tetszik, mert a politikában az érdekek is nagyobbak, a talaj sem éppen tiszta, sok ott a dudva, a muhar... Mit kezdek majd egy ilyen helyzettel, ha egyszer a nagypolitika részesévé válhatok? Első körben legalább a könnyített magasságot kellene tudnom megugrani, és találni valamiféle választ arra, hogy hogyan lehet a magasabb cél felé tartó úton maradni egy demokráciában, ami nagyon emberi és eléggé hipotetikus.

(Eldöntöttem, rengeteget olvasok majd a témában, az ókori filozófusoktól elkezdve a szépirodalmi műveken át a politikai vagy más tudományos szakirodalomig... mert ez ha a válasszal fel nem is vértezne, ártani egészen biztosan nem fog.)