Tanulmány sugárút 9.

Kellett a francnak a politika. Nekem megvolt róla a véleményem, messziről el akartam kerülni. Én nem a szokványos úton kerültem a közvetlen közelébe...

Először (még naiv, bohém fejjel) iskolát akartam alapítani, ahonnan kellően életrevalóan, kiegyensúlyozottan kerülnek majd ki a diákok és nyernek felvételt az általuk áhított továbbtanulási színterekre. Ily módon egyre szélesebb körben elterjedt volna a "hatásos új oktatási rendszer"... - Csak ezek után szúrták ki a szemem a tények: több olyan alternatív iskola működik ma Magyarországon, mely sokkal humánusabb oktatást folytat, mint a hagyományos bevált poroszos állami szisztéma, mégsem terjedt el mindaz, amit hasznosítani lehetne. Ráadásul iskolaalapításhoz annyi pénz kell, amit én egyhamar nem tudnék összegyűjteni. Rizikós út meglehetősen.

Aztán gondoltam, semmi baj, majd leszek oktatási szakértő, képzem magam és komoly szakmai háttérrel méltán fogok építő kritikát és javaslati tervet kidolgozni, amit egyenesen a döntéshozók elé lehet tárni. Pszichológia szakra jelentkeztem az ELTÉre, nem csak azért, mert ez állt hozzám a legközelebb, de úgy éreztem az oktatási rendszer személyiség-fejlesztő programjának kidolgozását is ilyen szakmai végzettséggel lehet a leghatékonyabban segíteni (ráadásul a pszichológia valamilyen oknál fogva még tanárképes, így a pedagógiát is elsajátíthatom mellé). Eljártam már első félévtől szakmai konferenciákra... - Meg kell hogy mondjam, megdöbbentem. Oktatási szakértők tucatjai tártak már fel lényegesnél lényegesebb összefüggéseket, és még azt sem állíthatnám, hogy egymásnak ellentmondó következtetésre jutottak volna. Hihetetlenül kiábrándító volt, hogy szinte minden előadó zárszavaként azt hallhatta a nagyérdemű: "...de hát mit lehet tenni, már több különböző úton tártuk az eredményeket és javaslatokat a Minisztérium elé, még sincs semmilyen foganatja, nem találunk nyitott fülekre".  Szomorú volt,  és előbb utóbb rá kellett jönnöm: ez sem a legeredményesebb módja az oktatási reformhoz való hozzájárulásnak.

Egyetlen út maradt nyitva: maga a döntéshozás. Viszont őszintén mondom, én addig azt gondoltam, hogy egy ilyen országban, ahol a politikában nem a társadalom, a nemzet előrejutása a cél, hanem az egyéni érdekek érvényesítése, ott már eleve gyanús az, ha valaki politikusnak adja a fejét, nemhogy én akarjak az lenni. Mindenesetre úgy alakult, hogy meghívást kaptam a keszthelyi liberális halászlépartira 2005-ben, ahol pozitívan csalódtam a társaságban. Csupa SZDSZ-es figura jött el, és mondott egy pár szót (Csőzik Laci, Csepeli György, Kovács Kálmán többek között). Furcsa volt, hogy emberiek. Furcsa volt, hogy közvetlenül elbeszélgettek bármilyen jöttmenttel mint teljesen egyenrangúval, hogy barátságosak voltak és hogy jól tudtam érezni magam velük. Ráadásul akkorra már azt tudtam, hogy oktatásban egyértelműen liberálisak a nézetek amelyeket vallok, így közvetve egyfajta bátorítást kaptam, hogy belecsöppenjek a politikai életbe.

Szilárdan állíthatom, azért vágtam bele, mert láttam rá reményt, hogy a politikát lehet másképp is. Eldöntöttem, hogy elkötelezettségem egészen addig a napig fog szólni, amíg valós értékeket képviselhetek megmaradva emberi mivoltomban. (Azt hiszem nem csak nekem jobb így...) Legyen bármi, nem érdekel, én nem adom be a derekam. Azt fogom mondani, amit gondolok, és amit teljes meggyőződésből fel tudok vállalni. Hiszem, hogy lehet így is. Nem gondolom, hogy cél ma az Magyarországon, hogy a lehető legegysíkúbb gondolkodást tartsunk életben a politikában, éppen ezért nem hiszem, hogy el kellene hallgatni a megfontolt véleményt. Engem nem a pénz hajt, nem a rang, nem a pozíció. Nem csinálok hátsó felet a számból, és piaci kofa sem vagyok (ha egy "áru" valóban szükséges, azt nem eladni kell, az ember megveszi magától). Úgy fogok politizálni, hogy közben az maradjak, aki vagyok. Ha meg ezt nem lehet, akkor majd inkább önként megyek a levesbe...