Tanulmány sugárút 9.

Akkor, hogyha nem járnánk nyitott szemmel, és nem olvasnánk szakirodalmat, megjegyezhetnénk, hogy ejha, milyen nagyon okosak ezek a magyar kisgyerekek: az iskolában ötödikes korukra már lazán dobálóznak latin kifejezésekkel és nehezen kiejthető szakszavakkal, sokszor orvosokat, jogászokat is megszégyenítő módon. - Már ha figyelemmel kísérjük az „Okosabb vagy mint egy ötödikes?” című Amerikából adaptált kvízműsorunkat. Az azonban minden valamire való ember fejében felmerül, hogy biztos-e, hogy teljesen rendben van, ha a gyermekek tankönyvei olyan adatokkal vannak tele, amelyekből hónapokon keresztül lehet mazsolázni kérdéseket a műsor számára anélkül, hogy túlzottan aggódni kellene, hogy egy akármilyen nagy karriert befutott felnőtt könnyedén megválaszolná azokat. A kép egy kissé groteszk, és nem biztos, hogy a következtetés egyértelmű: az ötödikes okosabb, mint az orvosa.

A stabil személyiség nem meglepő módon a stabil tudásban gyökerezik, ennek záloga pedig az életkornak megfelelő ütemű fejlődés. Ezért nem értek egyet a hírszerző cikkének mondanivalójával, hogy az óriási probléma lenne, hogy a gyerekeknek 11 évesen nem kell még tudni hibátlanul felírni a nátrium-acetát oldódásának reakícióegyenletét. (100-ból 99 kisgyerek ugyanis soha sem szokott feloldani nátrium-acetátot különböző oldószerekben.) Ezzel viszont még véletlenül sem azt akarnám mondani, hogy nem kell, hogy minden érettségizett ember rendelkezzen egy biztos tudással, mely nem a szakmájához kapcsolódik szervesen, hanem az alapműveltség része – pont hogy ellenkezőleg! Csakhogy gyermekeink gondolkodásmódja 14-15 éves korukig lényegében változik meg, a legtöbb pszichológus szerint egészen pontosan úgy, hogy a fejlődés során minőségileg jól elkülöníthető szakaszok váltják egymást. Ebben a fejlődési folyamatban nem lehet lépcsőket átugrani. Csupán a 10. életév körül alakul ki a biztos tudás arról, hogy nem egyedül az ő nézőpontja érvényes, hogy egy helyzet több szempontból vizsgálható. (A kérdés jogos: néha egy-egy közszereplőről, vagy politikusról nehezen mondható meg, hogy sikeresen vette-e anno ezt az akadályt.) A gyermek ezt követően válik képessé arra, hogy több szempontot összeegyeztessen, a helyzet különféle összetevőit szétválassza, és kialakulását megérthesse. Majd először 14 évesen tud absztrakt fogalmakban gondolkodni, és értelemszerűen csak mindezek után fog tudni biztonsággal műveleteket is végrehajtani az elvont fogalmakon úgy, mint ahogyan azt egy felnőtt is tenné (legalábbis ideális esetben). Ezek a műveletek éppen azok a bizonyos PISA-tesztek kapcsán oly sokat emlegetett kompetenciák. Nem véletlen tehát, hogy a nemzetközi felmérésekben az általános iskolás korosztály körében éppen ezeknek a kompetencia-szinteknek az összehasonlítására fektetnek ilyen nagy hangsúlyt, és az sem véletlen, hogy míg a skandináv országokban, például Finnországban 2006-ban a szövegértésből a gyerekek 49.5%-a eléri vagy meghaladja a 7-ből az 5. szintet, addig a magyar gyerekek mindössze 28.9%-a teljesíti ugyanezt. Annak is megvan az oka, hogy míg Finnországban 3-as szint alatti eredményt a gyerekeknek csak 6,8%-a produkál, addig ezt a lécet a magyar gyerekeknek 23%-a súrolja alulról!

Az alapvető különbség a két oktatási rendszer között az, hogy a skandináv országokban a 9 évfolyamos általános iskolákban először az alapképességek- és egy a későbbi tudáshoz szükséges biztos alap megteremtésére és megerősítésére törekednek. Nem választják szét rögtön a tananyagot a tanárképzést elvégzők speciális (jó esetben) érdeklődési területei szerint, vállalják annak a nehézségeit, hogy megmutassák, mi köze egymáshoz az élővilágnak és az élőhelynek, vagy ne adj isten az élővilágot alkotó elemeknek (nálunk: a biológiának a földrajzhoz és a kémiához), vagy esetleg mi köze van a képzőművészeti alkotások -, és az irodalmi művek témáihoz a történelem alakulásának. Vagyis jelen van a skandináv közoktatásban a nálunk még csak az alternatív iskolákból ismerős epochális-rendszer, melyben egy-egy héten egy adott témát vagy korszakot járnak körbe különböző tantárgyak szempontjából.  Projekteket készítenek csoportosan és egyénileg is. Tankönyveik nem adatokkal és szakkifejezésekkel vannak zsúfolásig tele, hanem értelmezési és logikai feladatokkal, valamint a feladatok megoldásához szükséges módszerekkel. Az iskola a kultúra iránti nyitottságra nevel, és megteremti a fejlődni akarás igényét. A tananyagot sokszor eljátsszák, lerajzolják, vagy más módszerekkel teszik kézzel foghatóvá. Így nem csak azt ismerik meg, hogy az adott szövegrész mit jelent, hanem önismeretre is szert tesznek, elkezdenek gondolkozni a világról és felismerik, hogy ugyanazt a dolgot ahányan vannak, annyi féle módon tudják értelmezni és ábrázolni, tehát később sokkal inkább elfogadják majd az egymás között lévő különbségeket és toleránsabbak, elfogadóbbak lesznek más kultúrát képviselő embertársaikkal is. Dr. Vekerdy Tamás szavaival: időt hagynak a gyerekeknek a fejlődésre, nem siettetik őket, vannak fontosabb szempontjaik, mint például, hogy karácsonyra már tudjanak anyucinak-apucinak olvasni, ahogyan nálunk. Igaz, ők ezt két teljes évig tanulják, viszont még 15 éves korukban is értik a szöveget.

Van egy másik fontos tanulsága is ennek a kvízműsornak azon kívül, hogy a gyerekek lexikális ismeretekkel való elárasztásának ihatjuk a levét: mi nem lepődünk meg azon sem, pedig nem teljesen természetes, hogy a felnőttek sokszor még annak töredékére sem emlékeznek, amit az érettségire megtanultak. Miért is lehet ez? Valószínűleg azért, mert az iskola nem segít elsajátítani semmiféle tanulásmódszertant, éppen hogy tanulni nem tanít meg! Egy jobb képességű gyerek jelessel is simán eljuthat az érettségiig úgy, hogy tanulás címén a dolgozatok előtt egyszer előveszi és elolvassa a tankönyvét, és annak tartalmát megjegyzi. Egészen másnapig. Mert hogy egyértelmű: nem ez a tanulás, ez semmi más, mint a rövid-távú memória tornája. A tanulás az, amikor az anyagot a gyerek mélyen feldolgozza, értelmezi, átstrukturálja, a lényeget kiemeli és a plusz információkat pedig körérendezi. Egyfajta mentális térképet hoz létre a fejében, melyet elég később csak egyszer-kétszer felidézni, és az anyag hosszú távon rögzülni fog. De számos tanulási stratégia létezik… – annál szomorúbb, hogy az iskolában nem ismerjük meg egyiket sem. Őszintén, hányunkat tanítottak az iskolában tanulni? Pedig ha valami, akkor az általános műveltség az, amivel nem csak másnap kellene bírnunk…

Hogy mire tanít minket az oktatási rendszerünk? Sajnos e fent említett kvízműsorból leginkább azt tudhatjuk meg, hogy a miénk most épp mire nem. De vajon mi kell még ahhoz, hogy észrevegyük, hogy a működő rendszerek példáiból ténylegesen tanulhatunk, és hogy legalább a már bevált módszereket mi is átvehetjük? Mert bármilyen fájdalmas is kizökkenni a rutinból és elsajátítani valami újat, a bevett gyakorlaton változtatnunk kell, mert a jövő letéteményesei megérdemlik, hogy stabil személyiségük lehessen, az iskolákban az életben való beválás szempontjából is hasznos tudást szerezzenek, és szerezzenek tudást, ne csak halványan pislákoljon felnőtt korukban szemeikben az értelem, mert nem csak nekik, nekünk is - az országnak, a gazdaságnak -, erre most már égető szükségünk van.