A magyar felsőoktatás önállóságra neveli a diákot. Szívósságára és találékonyságára bízza, miként vegye fel a versenyt külföldi versenytársaival úgy, hogy egyetemi évei alatt sokszor éppen a korszerű eszközökkel és a szakterülete gyakorlatban fontos kérdéseivel nem találkozik. Nem gondolom, hogy ilyen körmönfont módon kellene a vállalkozói kompetenciákat fejlesztenünk, vagy a hallgatókat itthon tartanunk. Törekedhetnénk a nyugati országokéval versenyképes, magas színvonalú képzési központok kialakítására is a lepusztult egyetemi állapotok szinten tartása helyett. 

Érdemesebb lenne a felsőoktatás kérdéseire is egészében gondolni, nem leredukálva azt a ’mondj nemet vagy igent a tandíjra’ alfejezetekre, de ma ezt a területet megkerülni sem lehet. Évek óta nincs magyar egyetem a világ 400 legjobbja között a Times Higher Education felmérése szerint. Pedig a magyar állam nem költ arányaiban kevesebbet a felsőoktatásra, mint az EU többi országának kormányai. (A GDP 0,95 százalékát költöttük erre 2006-ban, ez az arány 0,8-1,2 százalék között van minden uniós tagállamban). Másban látszik az összefüggés: míg a tandíj a listavezető angolszász felsőoktatási rendszerekben a legmagasabb, addig azok az országok, ahol a felsőoktatás teljesen ingyenes (az EU 27 tagállamából csupán ötben: Lengyelországban, Görögországban, Máltán, Luxemburgban és Csehországban), nem képviseltetik intézményeiket a világ 200 legjobb egyeteme között. Elgondolkodtató, hogy ha másutt nem tudnak egyszerre magas színvonalú és ingyenes felsőoktatást biztosítani, akkor lehetünk-e mi úttörők. Esetleg mondjunk is le a minőségről, vagy a sikeres példákból tanulhatunk? A cél nem az, hogy újabb adókat szabjunk ki tandíj címén vagy annak hiánya miatt, hanem hogy így az oktatás színvonalát tudjuk emelni, az általános adókat viszont csökkenteni.

A pénz csak egy eszköz, mint a szike az orvos kezében. Puszta léte nem garancia a sikeres operációra, de megfelelő felhasználása megoldás lehet. Ezért szorgalmazza az SZDSZ az egész felsőoktatási reform megvalósítását. A felsőoktatás színvonala csak akkor emelkedhet, ha a tandíj mellé a minőségi oktatás garanciáját jelentő elemeket is átvesszük a fejlettebb rendszerekből. A bolognai-folyamathoz való csatlakozás és a kétszintű érettségi bevezetése mellett az egyik legfontosabb lépés az egyetemek gazdálkodási autonómiájának és teljesítmény-alapú finanszírozásának a megvalósítása lenne. Így három-évenként előre meghatározott teljesítmény-mutatókban elért eredményeik alapján jutnak állami támogatásokhoz az egyetemek, melyek ezentúl nem abban lennének érdekeltek, hogy minél több hallgatót zsúfoljanak be a termeikbe, hanem abban, hogy az oktatás minőségét javítsák. A tanárok bérének teljesítmény alapú differenciálása az oktatókat is színvonalasabb munkára motiválja. Emellett az intézmények is részt vállalhatnának a számonkérhetőség megteremetésében, például úgy, hogy a hallgatókat arra köteleznék, hogy a félévek végén adjanak visszajelzést az egyetemi szolgáltatások színvonalának alakulásáról, a vélemények összegzését megjelentetnék honlapjaikon, s a hallgatói önkormányzatok azokat képviselnék az egyetemek döntéshozó szerveiben.

Nem hinném, hogy az EU tagállamainak többsége súlyosan megsértené a bolognai folyamathoz tartozó nyilatkozatokat, melyek kimondják, hogy a felsőoktatás közjó, s mi ezért ne tanulhatnánk tőlük. Azt tartják felelősségteljesnek, hogy magas szintű szolgáltatásokat kínáljanak, és a rászorulók támogatásának köszönhetően a tandíj mégse tartsa távol a hátrányos helyzetűeket a felsőoktatástól. (Ilyen támogatásokat nálunk is igénybe vehetnek: rendszeres és rendkívüli szociális támogatást, bursa hungarica ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést és diákhitelt, melynek összege az őszi félévtől a tandíj összegével emelkedik.) Nem is mutatható ki összefüggés a felsőoktatásban részt vevők száma és a tandíj között. Nálunk mégis éppúgy fizet a felsőoktatásért a segédmunkás, mint a statisztikák szerint nála 16 évvel tovább élő és kétszer annyit kereső diplomás. Igaz, hogy a diplomások adóból is többet fizetnek, de 16 évvel több nyugdíjat is kapnak, és például a magasabb fizetésükből és képzettségükből adódóan több színház és operajegyet vásárolnak, melyekhez az állam egyenként 3-25 ezer forintot tesz hozzá. Amennyivel többet fizetnek be, annyival többet is vesznek ki a rendszerből. A felsőoktatás finanszírozása tandíj nélkül olyan, mintha az egészségügyben a betegek fizetnének az egészségesek aerobik óráiért, hogy azok tovább éljenek és többet keressenek.

De kik is azok a sokak, akiknek a segédmunkások helyett fizetniük kellene? A diákok az első évben nem fizetnek tandíjat, kockázatmentesen kipróbálhatják, tudnak-e kettesnél jobb jegyeket produkálni. Ma ugyanis a hallgatók 40 százaléka eleve költségtérítéses képzésben vesz részt, vagyis 60 százalékuk tanul államilag finanszírozott formában, de közülük a legjobb 15 százalék mentesül a tandíjfizetés alól. Ráadásul a tandíj 50 százaléka kötelezően ösztöndíjra fordítandó (másik 50 százaléka intézményi fejlesztésekre), így csupán annak a 30 százaléknak jelentene a mainál nagyobb terhet a felsőoktatás, akik a legrosszabb eredményekkel evickélnek át a vizsgákon. Az ő tanulmányaik teljes finanszírozásához ragaszkodna a kedves olvasó? Persze a tehernövekedés is relatív dolog. A Magyar Bálint vezette oktatási kormányzat 8.448 új kollégiumi férőhelyet építtetett és 16.655-t újíttatott fel. Ezek döntő többsége egy- vagy kétágyas fürdőszobás lakhely. A hallgatók ma a magasabb árak ellenére sem vágynak vissza a lelakott, penészszagú, közös zuhanyzós kollégiumokba.

A képzési hozzájárulás rendszerén persze van még mit alakítani, hogy figyelembe vegye például a bölcsész- és orvostan-hallgatók képzési költségének különbségét, és esetleg csak utólag, a minimálbér négy-hatszorosát keresőknek kelljen visszafizetniük taníttatásuk költségeit. Azt viszont el kell döntenie az országnak, hogy melyik irányba haladunk, és azon az úton most már meg kellene maradni a különböző ciklusokban kormányon, illetve ellenzékben lévő politikai erők aktuális érdekeitől függetlenül. A felsőoktatási reform egy olyan európai színvonalú, modern rendszer fejlődését teszi lehetővé, melynek célja a folyamatosan javuló és számonkérhető színvonal, és így a felsőoktatás felértékelődése. A versenyképes tudás megszerzéséhez versenyképes, modern intézmények, korszerű laboratóriumok, kiváló tanárok, eszközök, megfelelő motivációs háttér és magas szintű szolgáltatások szükségesek. Ha nincsenek a pillanatnyi érdekektől független, hosszú távú koncepcióink és nincsenek források, akkor lemaradunk az európai felsőoktatási térségtől, és gyermekeink ingyenes, de értéktelen diplomát kínáló intézményekben tanulhatnak. Az ingyenes felsőoktatás kockázatai és mellékhatásai tekintetében pedig az olvasó kérdezheti mondjuk a felsőoktatási reform ellenzőit.