Az iskolai szelekció megfékezéséhez nem nonszensz módon a személyes szabadság korlátozására, hanem éppen hogy az ellenkezőjére, annak a megfékezésére van szükség, hogy ma a társadalom nagyobb része nem választhatja meg szabadon iskoláját, mert az iskola akarja szabadon megválasztani őt.

Azt gondolom, hogy ha egy társadalmi probléma forrása az, hogy sokan nem tudnak élni a jogaikkal, akkor nem kell sokáig gondolkozni, hogy beleérezzünk a helyzet abszurditásába, amikor valaki előáll a megoldási javaslattal, íme: nincs gond, ha vannak, akik nem tudnak élni vele, akkor majd nem fog élni vele senki! Nem sokkal kézenfekvőbb ehelyett, hogy azokat kell megsegíteni, akik valamilyen oknál fogva nem tudják gyakorolni a jogaikat, nem pedig a többiektől venni ezt el? Nem újkeletű a megoldás, viszont elég egyértelmű. Az esélyegyenlőség biztosítása az egyetlen eszköz a probléma megoldására, vagy csökkentésére, és ez az, ami a liberális értékekkel is összeegyeztethető.

Kertesi Gábor, oktatási szakértő is ezt a két megoldási javaslatot látja: hogy információval kellene ellátni a szülőket és a gyerekeket, hogy egyáltalán tudjanak példánmak okáért arról, hogy a jelenleg hatályban lévő törvények szerint minden iskola a saját körzetéből jelentkezőket köteles elsősorban felvenni, másodsorban pedig a hátrányos helyzetűeket, tehát a más körzetekből jelentkező nem hátrányos helyzetű gyerekeket csak akkor, ha még mindig marad az intézménynek szabad helye.
Ezen kívül segíteni kellene a közlekedést a térségben lévő iskolákba, hogy ne csak az  választhassa meg valójában, hogy melyik iskolába jár, aki ki tudja fizetni, vagy meg tudja oldani az utazásának feltételeit.

Mindemelett pszichológiai tanulmányaim miatt tudom, hogy ahhoz, hogy érdemben megoldódjon a szegregáció problémája, a pedagógiai módszereken is változtatni kell: hogy a különböző csoportok tagjai olyan helyzetekbe kerüljenek, hogy egymással együttműködve dolgozhassanak egy közös cél elérésén, és megtanulják, hogy a különbözőség érték. És értékei mindenkinek, és minden embercsoportnak vannak. Ehhez viszont a pedagógus-képzés rendszerét is bizonyos mértékben át kellene alakítani, intenzív továbbképzéseket kellene szervezni a már tanítóknak, illetve szakmailag felkészült segítő foglalkozásúakat még nagyobb arányban kellene alkalmazni az iskolákban, azért, hogy konkrét kézzel fogható tanulási-tanítási módszereket kapjanak a tanárok, technikákat arra, hogy e fenti célok megvalósíthatóak legyenek.

Talán akkor mi is eljutnánk oda, ahol a finn rendszer tart: "A középiskolákba jelentkezésnél a korábbi tanulmányi teljesítményt figyelembe véve döntenek a tanulók sorsáról, felvételi vizsga nélkül, ami azt feltételezi, hogy a kötelező oktatás intézményei nemcsak (közel) azonos színvonalon oktatnak, de a tanulókat is közel azonos mérce alapján értékelik. A felvételi vizsga nemcsak az országos rendszer szintjén nem jellemző, de egy-egy iskolában is csak elvétve fordul elő. Nincsenek kirívó különbségek az iskolák között, mindegyik színvonala jó. Ezért már elviekben sem lenne értelme a körzetesítésnek".  /Györgyi Zoltán • Középfokú iskolák a skandináv országokban/

De talán kezdeti, ellenben nem kicsi lépésként az is megtenné, ha legalább országunk vezetői hősiesen példát mutatnának, és saját magukon kezdenék alkalmazni a módszert, tudni illik, hogy képesek legyenek látni az övéken kívülálló csoportok értékeit, és tudjanak is együttműködni, együtt dolgozni az ország jövője érdekében. A finnek ez előtt 3 évtizeddel hasonló problémákkal küszködtek, mint amilyenekkel mi mostanában Magyarországon. És egy alapvető különbség van közöttünk: ők felismerték mekkora a jelentősége a konstruktív együttműködésnek. Félretették a személyes érdekeiket, és le tudtak ülni egy asztalhoz, és meg tudtak egyezni egy közös hosszú távú stratégiában, abban, hogy mi a cél a társadalmuk számára: pénz, munka, karrier vagy pedig az egyén boldogsága? Mai magyar fülnek szinte hihetetlen, de ők az egyén boldogságára szavaztak, és ebből következik, hogy az iskola elsődleges feladataként azt határozták meg, hogy arra tanítsa meg a gyerekeket, hogy hogyan tudják önismeretüket saját boldogságuk megteremtésére fordítani, és hogy hogyan tudnak együtt élni társaikkal. És láss csodát, működik. A finn gazdaság azóta példaértékűen fejlődik, az oktatási eredményeikről pedig nem is beszélve.